Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 18. (Kaposvár, 1987)
Tóth Péter: Somogyi határvizsgálatok tanulságai
gelni a pásztorok, de soha egyetlen csősz sem vett értük váltságot, legfeljebb akkor, ha valamelyik állat messzebbre elkóborolt (30.1190). Pátró esetében pedig több tanú is onnét tudta, hogy a kérdésbe vett szőlőárok valóságos határjel, hogy akik a heresznyei és barcsi révekből sót szállítottak Kanizsára, mindig ott tartottak pihenőt (5.213). - Nyilvánvaló, hogy ezek az adatok a határ „senkiföldje” jellegét és szerepét bizonyítják és azt, hogy mint ilyen, az akaratlan károkozástól védte a falu tényleges területét. 3. Korcsmáltatás a határon Amint arra fentebb már utaltunk, a határ „senkiföldje” jellegéből következik, hogy ezen a keskeny sávon nem érvényesült a földesúr birtokjoga. A jobbágyok ezt a tényt minden módon igyekeztek is kihasználni. Általános és véleményünk szerint igen régi szokás volt a határon, a határjelek között, vagy magukon a határjeleken bizonyos alkalmaikkal folyó korcsmáltatás. A kisebb regálék ugyanis megszűntükig, tehát az 1870-1880-as évekig a földesúr tulajdonában voltak,18 mivel a birtokadományozás általában együtt járt a haszonvételi jogok átruházásával. Következésképpen a falu területén csakis a földesúr tarthatott korcsmát, áruitathatott bort vág}' sört. Az élelmes jobbágyok tehát azt használták ki, hogy a határjelek közötti terület elvileg nem tartozik egyik helységhez sem, és így ott nem érvényesíthető a földesúri birtokjog. Somogyból is, de az ország egyéb területeiről is számtalan példánk van a határ ilyesfajta hasznosítására; lássunk most közülük egy csokorravalót, legelsősorban azért, mert tudomásunk szerint erre a tényre még nem figyelt fel a szakirodalom. 1761-ben Polány és Geszti határperében több tanú onnét tudja a valóságos határt, hogy bizonyos polányi emberek a kérdéses ponton Szent György, illetve Szent Iván napokon bort árultak (30.1189). Egy negatív bizonyíték Segesd és Lepled 1756. évi határ- vizsgálatából: a tanúk soha nem látták, hogy a isegesdiek bort árultak volna a kérdéses helyen a kanizsai vásárikor, következésképpen az nem is lehet valóságos határpont (22.960). Bogátpuszta 1756. évi határvizsgálata során a második tanú azt vallja, hogy az általa határjelnek tudott hélyen a földesúr engedelmé- ből (!) ő maga is árult bort (22.956). A Berzence és Szenta közötti határt 1751- ben onnét tudták a bizonyságok, hogy jól emlékeztek: az uraság is és a jobbágyok is árulták ott boraikat (16.656). Egres és Bogátpuszta 1746-ban lefolyt határvizsgálata alkalmával több tanú is egybehangzóan vallotta, hogy a kérdésbe vont hely azért határpont, mert a geszti búcsúkor a .magyaregresiek ott szoktak bort árulni (10.452). Feltűnő, hogy többen közülük a nagyobb bizonyság kedvéért hozzáteszik vallomásukhoz, hogy ők maguk is itt^ik ott. Szakácsi és Tapsony valóságos határát onnét tudja 1743-ban a 12. tanú, hogy „a mint a hármas keresztes fák vannak is, midőn Kanisán vásár esett, szakácsiak minden esztendőben korcsmát folyattak, azon alul penigh tapsonyiak árultak” (8.368). Patpuszta egyik határpontja, ahol a Dédről Kanizsára vezető út hasította a határt, szintén boráruló hely volt: 1737^0 a tanúk elmondják, hogy a Szent Miklós napi kanizsai vásárkor egyszer egy galamboki ember árult itt bort, s a Patpusztát árendá- ban bíró agilis, Túri György néhány iccényi vám megfizetésével büntette (6.279). Marót és Sámson valóságos határán, a Csukás-tónál - egy 1763-ban folytatott vizsgálat szerint - a kéthelyi serfőző árult az uraság engedelméből sört a hor- vátkúti búcsú alkalmával (36.1461). Geszti és Mernye határán ugyancsak a gesz161
