Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 18. (Kaposvár, 1987)
Tóth Péter: Somogyi határvizsgálatok tanulságai
kodó tanú, hogy a vigyázatlan korpádi béresektől elvett három szűrt, három fejszét és egy ötlikú „furuglát, melleket lábodi korcsmán bé ittak” s a korpádiak- nak onnét kellett azokat visszaváltaniuk (19.849). 1742-ben, Béndekpuszta határvizsgálata során pedig az egyik tanú „frissen emlékezik”, hogy a lengyeltótiak sertéseit, amint átjöttek a határon, azonnal megfogták és levágták: ő maga is „sok jó kis malaczkákat meg sütvén és meg is evén soha senki nem kereste” azokat (8.354). Néha szabályos kis életkép kerekedik ki a vallomásokból a határdombokon pihenő pásztorokról. Nagygomba és Kisgomba határügyében, 1748- ban mondja az egyik bizonyság, Barcza János pásztor az alábbiakat: „... 1746. esztendőben, pünkösd ünnepek után, mely hónapban és héten, nem tudgya, hanem mivel ezen fatens kisgombai helységbelieknek osordabeli marháiknak pásztora lévén, ugyan kisgombai határon Dezső Ádám uram gulássával tüzet raktunk és ottan keserű gombát sütöttünk, ezen fatens pedig hasán feküvén, úgy mulatván magát egy kis boczafa síppal, marháit deleltetvcn . .. ”stb. (12.488). Alsóse- gesd határdombjáról vallja 1746-ban az egyik tanú, hogy „pásztorkodása idejében döczköst is játszott rajta” (10.442). - Hogy a határon való deleltetés menynyire általános volt Somogybán, arra rengeteg adattal szolgálnak forrásaink. 1717-ben a „határ körtvély fa” alatt del el tették a lápafői és mersei juhokat pásztoraik (1.44), 1763-foan Győrnépe és Várad határdombja „déllő hely” volt (Met. 49/i.)• Gyakran éjszakai szállást is a határon kerestek a pásztorok; így például a Szakácsi határát mutató négy hársfa alatt volt a pásztor éjszakai hálása (8.384), de az igali ökörpásztoré is határjel 1743-ban (8.372), s Rákni és Babod között egy határdomb a pásztorok hálóhelye (16.670). A tanúk elmondása szerint itt egy gyilkosság is történt: az egyik kanász úgy vágta agyon a másikat valami ellopott sertés miatt, hogy az áldozat fél feje a tűzbe esett. S bár a tanúk ezt ne,m hozzák közvetlen összefüggésbe a határral, mégis valószínű, hogy az esemény borzasztósága elősegítette később a határ rögzülését. - Van rá esetünk, hogy a kihallgatási kérdőpontok egyenesen a divcrticulumok - pihenőhelyek - felsorolását várják a bizonyságoktól, annyira magától értetődő volt a határ ilyen jellegű hasznosítása. Ugyanezt igazolja a számtalan itató kút és forrás, vagy „sertés marháknak förtöző helye” is a határon. De a bizonyítékok közé tartozik számos határjelnek az elnevezése is: Magyaród egyik határpontja a „Békessége« nevezetű halom” (30.1207), Kastélyosdombóé a „Nyugovó nevezetű körtvély fa” (20.882), Varászló és Inke között pedig az úgynevezett „sózó körtvél fa” a valóságos határjel (27.1104). De nem csak a pásztorok pihentek a határon, hanem az erdőt járó, va- dászgató és méhészkedő emberek is. A hencsei Tóth Mojzes például még a kuruc háború idején egyszer a káknáncsai határt jelentő tölgyfa alatt sütögette az általa lelőtt őz máját: az a legény, aki akkor vele találkozott, később innét tudta a határt (11.469). A Görgeteg és Besenyő közötti határjeleknél adtak egymásnak találkozót valamely vadászgató fiúk és ott „nyugottak” - ahogyan egyikük tanúként felidézte 1747-ben (11.465). A valamilyen okból szekérrel-állattal úton lévők számára is a határjelek közötti terület volt a pihenés helye. Kálmáncsa és Mernye 1755. évi határvizsgálata során beszéli el az egyik meghallgatott bizonyság, hogy amikor Istvándiból forsponttal vissza szokott térni, mindig a határjelnek tartott Szárazhídnál bocsátotta ki legelni az ökreit (20.883). A 82 esztendős surdi Kajzer Jakab vallja Pogányszentpétcr határvizsgálataikor, hogy a kanizsai vásárra hajtott ökröket mindig a határdombnál állították meg és engedték le160
