Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 18. (Kaposvár, 1987)

Tóth Péter: Somogyi határvizsgálatok tanulságai

rántsam a teljesség igényével, lássunk néhány példát a számtalan közül. Kazsok és Szil határa jó darabon az úgynevezett Katona út (5.221). Pogányszentpéter és Fakos között a határ nagy távolságon keresztül a Nagy út, vagy más néven a Csatár = Csatáros út nyomvonala (30.1198). Bogátpusztát a Kecskemét nevezetű út határolja (22.956). 1715-ben egy tanú Gyallodpuszta határának „mindenkor egy utat hallott lenni” (1.16). Patpuszta határvizsgálatakor a bizonyságok a Szekér utat mondják határnak, amelynek két oldalán állnak a megjelölt fák (6.279). Berény és Keresztúr egymással szemben álló határhalmai között vonul hosszan a Kéthelyre járó régi Vásáros út (7.316) — és még folytathatnánk a sort. Mindenesetre leszögezhetjük, hogy megyénkben általános gyakorlat volt a határ útként való hasznosítása. S ebből az is következik, hogy gyakran találkozunk a nevezetes határpontok között keresztutakkal: Patpuszta és Hetes határa keresztárnál kezdődik (30.1194), Szentkirály és Heránt határának egyik pontja a keresztét, amelytől 14 lépésre esik a „körösztölt” határfa (7.313) stb. Ismerve a keresztutalkhoz és a határokhoz fűződő hiedelmeket (amelyekről később még beszélünk), el kell gondolkodnunk azon, hogy vajon az előbbiek kialakulásában nem lehetett-e szerepe az utóbbiaknak?

Sokszor találkozunk a vizsgálatokban olyan létesítményekkel is, amelyek valamiképpen közösségi használatban voltak. Mindennapos dolog megyénkben, hogy a határ malomárokban vonul, malomfejen megy át (például Juta, Újlak és Kecel között 1761-ben malomfej a hármashatár - 30.1200), vagy azonos a malomgáttal. Hosszúfalu és Lábod határának 1749-ben lezajlott vizsgálata alkalmával több tanú is beszél egy téglaégető kemencéről, mint nevezetes határpontról: a kemence megyéjében lévő hányástól megy tudniillik a határ a „kü kemenezé- re” (13.541). „Puszta szürüs helyek”-kel Lengyeltóti és Szőlősgyörök határjárásakor találkozunk 1730-ban (3.156), pajtahellyel és búzaveremmel Tótszentgyörgy határvizsgálata során 1764-iben. De a falusi kovács is a határon, mint „senkiföldjén” égette a faszenet. 1739-ben tanúk sora vallja, hogy Gáloskér és Ráksi határa egy sűrűben vonul, „ahol is vagyon kovácsoknak régi szén égető helye” (7.325- 326). Ugyancsak az egész közösség használta azt a kenderáztatót, amelyik Horvátkút egyik határpontja 1726-ban (3.121).

Lépten-nyomon felbukkannak a határokon a különféle célokra szolgáló vermek, gödörásások. Takács Lajos megfigyelése szerint ezek egy része a pásztorok élelemtartó helye volt;l:t a somogyi határvizsgálatokból azonban egyértelműen kiderül, hogy sokkal több mindenre használták ezeket. Talán nem csak a pásztorok számára szolgáltak azok a jégvermek, amelyek Alsók és Sarkad (13.536), illetve Szentkirály és Heránt (7.313) között mutatták a határt. Tudunk búzavermekről, mint határpontokról a Tótszentgyörgy és Értesháza (36.1500), valamint a Kára és Polány (30.1189) közötti határon. Az utóbbiról mondja az egyik tanú, hogy egy Gesztiben lakos Kecskés nevű emberé volt, aki „mikor Kárán gabona termett, Gesztiben nem is vitette, hanem ott a verembe belé tette”. Más gödörásások kifejezetten határjelnek készültek: így például Magasdpusztá 1751-es határvizsgálata szerint két gödörásás közül az egyik a magasdi, a másik a bagolai határt mutatta (16.648). Több veremről fel kell tételeznünk, hogy fölcP be ásott házak helyei voltak. Ilyeneket a pásztorok is készítettek maguknak: Árpás és Bába puszták között például határpont volt „valamely régi föld ház, melyben kanászok laktak, miikor makk volt” (9.410). Házak nyomai lehettek a „régi inkei föld szobák” is, amelyeket Inke és Varászló közötti határpontként