Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 18. (Kaposvár, 1987)
Tóth Péter: Somogyi határvizsgálatok tanulságai
határ felől az mezőiben vannak, régen ten kisbajomi falu határaihoz tartozandó szántó földek voltak, hanem illy formán nyerték kutassi lakosok az török birodalma alatt, hogy bizonyos kisbajomi Patak Ambrus magát föl akasztván azon mező szélin levő fára, melly dolgot hírivé adván akkori török uraknak Segesd- várra, ki jővén mind az kutasi török úr, úgy az kisbajomi, azon polgárnak díját keresvén - sok villongás lévén azon darab plágán -, mellik falunak köllessék azon föl akasztott embernek díját meg fizetnyi, mivel se kutassiak, se pedig kisfa aj omiák magok határjának ismernyi nem akarván, félvén azon szeméinek díjának le tételétül, úgy tandem azt találták azon segesdvári török urak, hogy egy török hacsát fel állítván azon fára, a mellre föl akasztotta magát azon kisbajomi Paták Ambrus, azon török haesa kiáltása az mellik faluban meg fog hallani, az fizesse meg az ember díját. Úgy referáltak az fatens előtt azon kutasi öreg személlek, hogy Kutasra meg hallattott és Kisbajomra nem hallattott azon török hacsa kiáltása, és ugyan akkor meg vevén az kutasi török úr kutasiakon azon ember díját, és azon pl ága is applicáltatott kutassi falu határaihoz...” (3.113) Egy érdekes és inkább tréfás jellegűnek tartott szokás volt országszerte, hogy határjárás alkalmával néhány embert - főleg fiatalabbakat - „emlékezetnek okáért” megvertek a határon, vagyis azért, hogy soha ne felejtse el, hol van az igaz határ. Somogy területéről is számtalan ilyen esetet őriztek meg a vizsgálati jegyzőkönyvek, de úgy látszik, ezek más jellegűek voltak, mint az országban egyebütt. Míg Felső-Magyarországon például spectaculum-számba ment a meg- csapatás (előre kiválasztották a megverendőket, akik, ha tudomást szereztek erről, megszöktek, de valahol elrejtőzve mégis végignézték az eseményt, amelynek tanúja volt a falu apraja-nagyja), addig megyénkben két másik vonás jellemzi az ilyen eseményeket. Egyrészt, mintha több esetben is előre megbüntetnék a lehetséges határsértőket a még el sem követett vétekért, illetve fizikai kényszerrel akarnák velük elismertetni a határ igaz voltát. így például 1754-ben Atád és Debrő határvizsgálata során több tanú vallotta, hogy egy régebbi határmegállapítás alkalmával a kiküldött fiskális felolvasta a határlevelet, majd a lakosokkal végigjárván a jeleket, megfogatott három kanászt és az egyik határdombon szinte félholtra verette őket, addig, míg csak valóságos határnak nem vallották azt a helyet (19.839). Ilyen kegyetlen megcsapatásra nagyon kevés a példánk, annál inkább a másik típusra, amelyikre jellemző, hogy a verésre a véletlen szolgáltat alkalmat, enyhe és inkább csak jelzés-szerű, s mindig együtt jár vele a fájdalomdíj. 1746-ban például egy Magyaratád és Gáloskér közötti határjelről így vall a 45 éves mernyei Illés Mihály: amikor vagy harminc évvel azelőtt kondás volt és sertései átmentek a határon, az örsi földesúr odavitette őt a határdombra „és elsőben két pohár bort adatott néki, azután pedig meg veretvén, ismét innya adatott néki, mondotta és mutatta, hogy azon kútból kifolyó vizecske válassza légyen kéri és atádi határt” (10.434). 1742-ben Béndekpuszta dolgában vallja a 79 éves Horvát Mihály, hogy mintegy hatvan esztendővel azelőtt a határ közelében szántogató 100 éves Gellei Márton megütögette őt, mondván: ,,haliod-é barátom, azért ütögettelek meg, hogy reá emlékezzél valy amikor, hogy itten kezdődik béndeki pusztának az határja” (8.357). Taszár és Őrei határvizsgálatakor az egyik tanú elmondja, hogy amikor a báránya átment a határon, a vármegye szolgabírája, Babies uram őt „társával edgyütt oda hivatta és egy ital bort adván, emlékezetnek okáért, hogy arra légyen a határ, meg is ütögette.. . ” (Met.49/0.). Tömőnké egyik határjeléről mondja egy tanú, hogy amikor véletlenül arra járt a 156
