Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 18. (Kaposvár, 1987)
Tóth Péter: Somogyi határvizsgálatok tanulságai
3. A határ ismerete a kapcsolódó szokások révén A határ tudás,a gyakran különös és régi hagyományokon, szokásokon alapul, amelyek más forrásokból nem is igen gyűjthetők. Általánosságban kimondhatjuk, hogy a határok bizonytalanná válása a hódoltság korában teljesedett ki, ennélfogva - legalábbis a XVIII. század első évtizedeiben - többször szolgál bizonyítékul valamilyen, közvetlenül a török uralomhoz fűződő hagyomány. Éppen a határjárásokból szerezhetünk például tudomást egy különleges török adóról, a holttest váltságdíjáról. Ezt a meglehetősen nagy - 60-90 forintot kitevő - összeget annak a helységnek kellett megfizetnie, amelyiknek a területén a holttestet megtalálták, függetlenül attól, hogy mi volt a halál oka. Érdekes és talán korántsem véletlen dolog, hogy az ilyen holttesteket általában mindig a határon, vagy annak közvetlen közelében találták meg. A fizetendő díj nagysága pedig azt eredményezte, hogy az emberek inkább lemondtak a kérdéses területről és a szomszéd faluhoz tartozónak vallották azt, mintsem, hogy fizessenek. Forrásaink több ilyen esetről is szólnak. így például Taszár és Őrei határán egy vitatott földdarab hovatartozásának a bizonyítéka i7Ő5^ben, hogy két embert valamikor megöltek ott, értük a török basa váltságot követelt és azt az orciak fizették meg (Met. 49/a). 1768-ban a 98 esztendős poklosi Szabó Pál még jól emlékszik arra amit az apja mesélt neki: hogy tudniillik a kérdéses három halom közül a mol- ványin találtak egy megölt törököt és a molványiak is fizettek érte (Met. 49/1.). 1732-ben vallják a viszi lakosok, hogy a hajdú által megölt csordásért a koppá- nyi török fizettetett velük díjat (4.183). A Juta ás Hetes közötti határ vizsgálatakor a tanúk egybehangzóan vallották, hogy a vitatott területen fát vágott egy jutái ember, akinek kezét a fa odaszorította ás leszakította, hogy bele is halt a sérüléseibe. A kaposvári basa, mint jutái földesúr személyesen ment ki behajtani a díjat. A hetesiek tagadták, hogy övék lenne az erdő (ez 1737-ben bizonyíték!), így a 60 forint összegű díj felét a jutaiak, másik felét a halott utódai fizették ki (6.285). A visontaiak egy 1746-ban folyt határvizsgálat szerint egy, a Dráván túl lakó tolvajok által elhurcolt és halálra kínzott szerencsétlen emberért fizettek díjat szigetvári török földesuruknak, pusztán azért, mivel az ő határukon találták meg a holttestet (10.444). De díjat fizettetett a török azokért a légrádi katonákért is, akiket török lovasok vágtak le a Korpád és Lábod közötti határ közelében. 1749-ben így beszél erről az esetről a 65 éves bolhási Bojtot János: „a korpádi határ azon sűrűnek mégyen, akit Katona sűrűjének azért nevezni hallott, hogy török világban légrádi katonákat nevezett sűrűnél levagdaltak és Korpádon lakó Nagy Jánostól, meg élemedett siket embertűi hallotta a fatens, hogy meg írt sűrűnél le vágott katonák díját az törököknek korpádiak meg főzették, mint hogy korpádi határban lennyi nevezett sűrű régi üdőben is tartatott, s meg holt katonáknak testét korpádiaknak el is köllött temetni...” (13.540). Amikor pedig végképp nem tudott a két falu megegyezni a vitatott terület hovatartozásában - illetve a váltság fizetésében -, következett a sajátos török „igazságszolgáltatás”, amelynek emlékét a Kutas és Kisbajom határperóben, 1725-ben keletkezett kihaálgatási jegyzőkönyv őrizte meg. így vallott Komáromi Sámuel, az 50 éves hetesi prédikátor: „ . . . száma nélkül hallotta inter discursum elő hozakodván kisbajom! és kutasi határoknál, beszéltette néhai Kutason lakozó Lábadi István, ipa ezen fatensnek, nem külömben ugyan kutasi öreg Kovács Máté és több öreg polgárok is, hogy azon darab szántó földek, mellek nagybajomi DJ
