Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 18. (Kaposvár, 1987)
Nagy László: A visszafoglaló háború értékelésének változásai a magyar történetírásban és hadtörténetírásban
E néhány idézet is híven tükrözheti, hogy az 1849-1918 közötti korszak magyar történetírói és hadtörténetírói meglehetősen felemásan, s érzelmi szempontoktól korántsem mentesen ítélték meg a XVII. század végi törökellenes háború történetét, valamint annak a magyar történelemben és hadtörténelemben betöltött helyét. A „hivatalos” álláspontot tartalmazó munkákat nem számítva, a török kiűzését és annak hatását nem sorolták a magyar história fő vonalába tartozónak és a történészek a fő feladatuknak azt tekintették, hogy a XVI—XVII. század Habsburg-ellenes küzdelmeinek történetét dolgozzák fel és állítsák a nemzeti tudat középpontjába. A legmagasabb helyre a Rákóczi-szabadságharcot emelték, II. Rákóczi Ferencet a haza olyan „szentjévé” avatták, akit a leghalványabb bírálat sem illethetett.*’0 Egyes szélsőséges megnyilvánulások odáig fajultak, hogy már a különben szintén kuruc reminiszcenciáktól telített - Ady Endre is „kuruc kór” elterjedéséről beszélt.*’1 A török kor történetének vallástörténeti és alkotmánytörténeti szempontjai mögött háttérbe szorult annak kutatása, hogy a török uralom valójában milyen hatásokkal is járt Magyarország gazdasági, társadalmi fejlődésére? Ilyen körülmények között természetesen nehezen lehetett fölmérni azt is, hogy milyen, mekkora fejlődési akadályoktól szabadította meg Magyarország lakosságát a XVII. század végén lezajlott törökellenes háború? Vajon mennyiben történt előrelépés a két világháború közötti időszak magyar történeti és hadtörténeti irodalmában? Értékelések 1920-1945 között Jóllehet 1918-ban Magyarországnak a Habsburgoktól való függése megszűnt, tovább élt a történetírásban a korábbi két irányzat: a katolikus-labanc és a protestáns-kuruc szemlélet, ami rányomta a bélyegét a török-, illetve a Habsburg-ellenes küzdelmek megítélésére is. Változás talán csak annyiban mutatható ki, hogy mindkét irányzat felfokozott nacionalista szemlélettel kereste a bekövetkezett „magyar romlás” okait és gyökereit a XVI-XVII. század történetében. Abban is megegyezett a két irányzat, hogy egyformán kerülte az osztályviszony ok, az osztályharc vizsgálatát ebben az időszakban és keveset szólt - ha nem éppen hallgatott - a dolgozó, termelő tömegek tevékenységének történelemformáló szerepéről. A magyarországi török hódoltság, az itt kialakult török világ rajzában, annak a magyar fejlődés alakulására való hatásában a legnegatívabb színeket kétségtelenül Szekfű Gyula munkássága jelenti, tartalmazza. A két világháború között megjelent nagy magyar történeti szintézisben a szerző arra hivatkozik: „Az ország, mely Mohács előtt paradicsomnak tűnt fel az idegenek előtt, a török hódítás századaiban csak sajnálkozás tárgya: elpusztult, tönkretett vidék, melyet az utas nemegyszer temetőnek nevez.” S ahol a föld ennyit szenvedett s ennyire elpusztult, még többet kellett szenvednie, nélkülöznie az itt élő embernek! Széles folyamban ömlött a magyar rabszolga a török birodalom belső területére, a rab- szolgavásárokra. Aki meg akart maradni a török uralom alatt, annak le kellett szorulnia a „rája” színvonalára. A korábbi keresztény, magyar társadalom maradványai „a legalsó fokon nivellálódtaík”. Emiatt a magyar nemesek és főurak közül, aki csak tehette, elmenekült a töröktől meg nem szállt területekre. 139
