Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 18. (Kaposvár, 1987)

Nagy László: A visszafoglaló háború értékelésének változásai a magyar történetírásban és hadtörténetírásban

A török és a magyar feudális rendszert Szekfű oly módon állítja szembe egymással, hogy a magyar nemesurat jobbágyai gyűlölték vagy szerették, de vele szemben valamiféle személyes álláspontot mindenképpen elfoglaltak, míg a török úr személyével nem törődve, magyar rájái benne általában a pogányt, az urat, „a hatalmas önkényt” gyűlölhették. Ezt az önkényt az időnkénti szultáni, vagy nagyvezéri központi intézkedések alig szelídíthették. A török uralom „nyugtacédulákat osztogató zsarnokságával és véres hadvonulásaival űzte el a magyarságot ősi letelepedése határaiból s hozott be helyébe idegen, balkáni '-jövevényeket”. A magyar etnikumú lakosság több hullámban bűkövetkező pusztulása, a kis és nagy „futások” szörnyű elnéptelenítő hatással voltak a magyar lakosság lakta területekre.

A török világnak a magyarországi nemzetiségi mérlegében Szekfü megkülönböztet egy nagy passzívumot és egy nagy aktívumot. Az előbbit a magyarság lélekszámvesztésében látja, aminek szomorú következményeként a magyarság a „nagy jövőjű, európai viszonyok között is számottevő nagy népből, mely a középkorban joggal játszott Közép-Európa terein nagyhatalmi szerepet, most süllyedt le kis néppé, s ezt a vérveszteséget sohasem lehetett pótolni”. Az aktívumot Szekfü abban az energiatömegben jelöli meg, melyet a magyarságban a török világ hatása fejlesztett ki: „A legnagyobb feladat, a védelem feladata a magyar népfaj vállaira nehezedett, s ezek a vállak a százados teher viselésében megedződtek, a védelmet vezető nemesi és főúri osztályok akarata megerősödött, szelleme kiművelődött.” A török korszak passzívuma azonban sokszorosan fölülmúlta az aktívumot, úgyannyira, hogy „történetünk minden későbbi szerencsétlenségének kútfeje a török hódítás és nem egyéb volt.”

Az csak természetes, hogy a török uralmat a bajok fő kútfejének tekintő történetszemlélet a magyarság története fő vonalába sorolja a XVII. század végén lejátszódó háborút, amelynek az eredménye visszamenőleg „igazolta azokat is, akik annak idején Habsburg Fcndinándot választották királyukká Zápolya! Jánossal szemben.” E háború kimagasló történeti jelentőségének hangsúlyozása mellett a szerző nem tekint kritikátlanul a bécsi hadvezetés fogyatékosságaira, sőt néha még túlzottan szigorúan ítéli is meg azokat. Végső soron úgy foglal állást ebben a kérdésben: ,,. . . a monarchia elhanyagolt közigazgatása mellett csodálatos, sőt szinte érthetetlen is, hogy sikerült majdnem két évtizeden át nagy csapatokat kiállítani, s azokat bár hiányosan és rosszul, de mégis állandóan ellátni.”1’2

A Szekfű által fémjelzett irányvonallal szemben nem álltak őhozzá hasonló kvalitású történetíró személyiségek. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem jelent volna meg olyan munkák, amelyek nyíltan vagy burkoltan, de ellentétes történeti koncepciót képviseltek. Ennek jellemzői voltak: a hungarocentrikus szemlélet; a provincializmus; a protestánscentrikusság és nem utolsó sorban a Hábs- burg-uralomnak minden rossz és elmaradottság kútfejeként történt megjelölése. Szélsőséges képviselőnek számított például az a Rugonfalvi Kis István debreceni egyetemi tanár, aki „szellemi párbaj”-ra hívta ki Szekfűt annak kiváló Bcthlcn- biográfiával kapcsolatban, s aki elrettentő példaként szerepel Móricz Zsigmond „Légy jó mindhalálig” című műve egyik regényalak modelljeként is.63

A Habsburg-uralom ilyen elfogult szemlélete természetesen magába foglalta a török veszély lebecsülését, sőt a török pozitív történelmi szerepének kihangsúlyozását is. Ezen irányzat képviselői közül volt, aki így válaszolt arra a kérdésre, hogy „Európai veszély volt-e a török?”; „Nem. Hiszen Velence és Fran140