Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 17. (Kaposvár, 1986)
Kiss Géza: A délkelet-somogyi Dráva-völgy horvát községei a fedualizmus megerősödése és válsága idején (1711-1848)
A szentmártoni uradalomban a nyugat- és dél-dunántúli jobbágyzavargások idején, 1760-ban bontakozott ki egy olyan súlyos konfliktus, hogy a jobbágyok földesurukat is megölték. Maga az úrbérrendezés tudomásunk szerint zavartalanul zajlott le, de mégis az a véleményünk, hogy még egy 1769-ben kötött szerződés69 hangján is érződik a korábbi események hatása. Ennek a szerződésnek két pontja is foglalkozik azzal, hogy a szentmártoniak a kisebb királyi haszonvételeket, valamint a természetbeli fizetnivalókat az úrbérrendezés szellemében (juxta regulationem Urbarialem) tartoznak fizetni, beleértve a kilenced- és tizedfizetési kötelezettséget is, de végül mégis az derül ki, hogy marad az árendafizetés gyakorlata, csak annak összegét 50 forinttal megemelve, két részletben fizetendő 300 forintban állapítják meg. Az indokok között pedig ott szerepel az általános szegénység, a Dráva gyakori áradása, a szűkös terület, amelyek miatt titka a jó termés. Egy 1791- ben kelt bérleti szerződésben viszont már azt olvassuk, hogy a szentmártoniak két részletben fizetendő, évi ezer forint árenda fizetésére kötelezik magukat.70 Ebben a szerződésben a továbbiakban semmi más kötelezettség nem szerepel, csak az, hogy jó állapotban megtartják az erdőket.71 A hatóság emberei a későbbi nehéz konfliktusok és perek során mindig azzal magyarázták a szentmártoniak magatartását, hogy változó feltételű contractu- sok mellett „magokat árendában bírván”, senkitől sem függtek, a gazdálkodást nem igen kedvelték, a több ezer holdas határuk után fizetendő 1000 forintos áren- dát nem fizették, s az államnak is tartoztak több ezer forintnyi adóval, kilencedet, tizedet nem fizettek, robotba nem mentek és lehetőleg megfélemlítették a hozzájuk kiküldött tisztviselőket.72 Tájunk keleti községeiben, Keresztúron, Révfalun és Sztárán ugyancsak a századfordulóra lett nyilvánvalóvá a feudalizmus válságának kezdődő indulása. A feudalizmus mélyülő válsága Az 1767. évi úrbérrendezés, amikor biztosítani igyekezett az állam, a földesúr és a jobbágy alapvető érdekeit, nemcsak egységesítette a feudális viszonyokat, hanem stabilizálta is azokat. A stabilitás azonban nem tartott tovább egy emberöltőnél, tehát megközelítően 3-4 évtizednél. Ennek egyik oka az, hogy a földesurak már a 18. század végén (Keresztáron 1779-ben) megkezdték a földméréseket, és a 19. század elejétől kezdve harcba indultak az úrbéri rendelet által nem szabályozott közös földekért. A korai földrablásokat átmenetileg ellensúlyozta ugyan, hogy a földrendezéseknél 1767^-1836 között 54-ről 221-re, tehát mintegy 409.29 százalékkal növekedett a telkek73 száma, de minthogy községeink 75 százaléka eredetileg csak 0.26-0.50 közötti telekátlaggal rendelkezett, ez az állomány- növekedés a termelés technológiájának stagnálása mellett nem pótolhatta az elrablóit erdőket, legelőket, az állattartó falvak gazdasági életének alapját. Az 1832-1836. évi országgyűlés után pedig már megszűnt az újabb telkek osztása, s ezután fokozódó gondot okozott a felnövekvő nemzedék eltartása. Külön problémát jelent itt a szabadmenetelű jobbágyok által lakott Drávaszentmárton, ahol a húszas évek végétől jó másfél évtizedig elnyúló szenvedélyes összecsapások voltak. Az 1780-as évektől induló földrendezések célja egy 1806. évi jelentés szerint az volt, „Hogy az eddig összezavart különféle vetemények tulajdon telkeik
