Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 17. (Kaposvár, 1986)
Kiss Géza: A délkelet-somogyi Dráva-völgy horvát községei a fedualizmus megerősödése és válsága idején (1711-1848)
is, hogy az uradalom tudni akarja végre, hogy mekkora jobbágyai telkiállománya és földmérést tervez, ők meg szeretnék lebeszélni róla.6'* Rossz a tapasztalatuk az egymást váltogató bérlőkkel is, ezért panaszaik orvoslását kérve azt is említik, hogy ha Végh Péter árendás esztendeje kitelik, adja nekik bérbe az uradalom a birtokot.65 Egy másik forrásunk azt is elárulja, hogy ez a bérlő azzal is sértette a szabad határhasználathoz szokott jobbágyok érdekeit, hogy Tóth József nevű gulyásával minden évben, téli szénázásra Lakócsára, az Otoki erdőre előre elkészített szállásba hajtotta a saját jószágát „ . . .minthogy mind a Hel ott volt, mind pedig a Széna is.”66 Ugyanennek az úriszéknek iratai között van egy vaskos füzet is, amely ezt a címet viseli: „Anno 1794. Polgári panaszok a Lakócsai Uradalomban”. Itt már egyéni sorsok valósága jelzi, hogy megromlott az emberek közérzete és tiltakoznak a szokatlan bánásmód ellen. Lakócsán az állattartókat éri a sérelem, mert a tiszttartó a tilos erdőt a kertek véginél jelölte ki, és a tilos területbe beleesik 50-60 hold telki föld is. Amikor azután (időszakonként) tilos lesz az erdő, nem merik kiereszteni a jószágot a sessionális földre sem, mert ha tilosba lépnének, háromnapi robottal büntetik a gazdát és még a hajtópénzt is megfizettetik. A dézsmált a rendes gyakorlat szerint a megye által meghatározott részért kellett volna kinyomtatni, de Potonyban mégis azzal fogadta az ispán a nyomtatásra „kihajtott’ embereket, hogyha több lenne a járandóságuk, mint a robot, úgy robotul fizeti ki őket, ha kevesebb, akkor részt kapnak. Ezen túl pedig arra is kényszerítette őket, hogy az uraság potonyi szérűjéről Liákócsára szállítsák az elnyomtatott gabonát. Azt is a potonyiak panaszolták, hogy a tiszttartó még azoktól a magános öreg asszonyoktól is megveszi a 12 napi robotot, akik „más szegény emberek hajlékában és szárnya alatt laknak”. Feltűnik azután a kisebb berkekben disznót őrző pásztorgyermek is, aki összeszedi és hazaviszi azt a halat, amit sertései a mélyebb helyeken találnak. A panasz itt az, hogy ha a tiszttartó megtudja, úgy megfizetteti a szülőkkel a halász-árendát, mintha egész évben halásztak volna. A malmos gazdák meg azt panaszolják, hogy az uraság számára készített malmon végzett munkájukat robotba akarták elszámolni. Nem kis önérzettel panaszolták, hogy mint mesteremberek, nem kötelesek robotba dolgozni és azt szerették volna, ha munkájukat az uradalom ugyanúgy pénzben fizette volna ki, mint amikor Babócsán (másnak) dolgoztak. Amikor azonban emlékeztették őket arra, hogy mint mesteremberek a földjeik és rétjeik után semmit sem szolgálnak, a marháik legeltetéséért pedig nem fizetnek, kellő kritikát gyakorolva, Lakócsa község pecsétjével és a saját aláírásukkal megerősített „Bizonyságlevél”-ben vonták vissza panaszukat.67 A panaszvisszavonás, amely mögött, hol a törvényes állapot tudomásul vétele, hol megfélemlítés, hol az okozott kár megtérítése található, gyakori jelensége ennek a korszaknak. Ezt tették, a káptalani uradalom jobbágyai is 1804. január 24-én, amikor a számtartó a méhdézsmálással kapcsolatban keletkezett kárukat készpénzben kifizette.68 Van példánk az egyre gyakrabban előforduló fizikai erőszak alkalmazására is. A tótújfalusi Panatkovics Mihály György fiát, amikor 1790-ben az uraság pusztáján arattak, úgy megverte az Istók hajdú, hogy utána egész héten át nyomta az ágyat. Mikor azután kegyetlenségét az áldozat barátja elítélte, a Marci nevű másik hajdú, meghallván szavait nekifordult, és ahogy szerencsétlen éppen lehajolt, hogy sarlójával kalászt vágjon, „ . . .háthosszat úgy megverte, hogy alig tudott haza menni”. 2}2
