Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 17. (Kaposvár, 1986)

Kiss Géza: A délkelet-somogyi Dráva-völgy horvát községei a fedualizmus megerősödése és válsága idején (1711-1848)

dók számára csak addig elegendő a gabonaneműeket adó telki föld, amíg gazdálkodásukat kiterjeszthetik a határ egészére.

Az úrbérrendezés végrehajtása tehát megtörtént s ettől kezdve az egyes birtokok jobbágyainak jogait és kötelességeit „elvileg” az általuk használt telek mennyisége határozta meg. A lehetőség, hogy elváljon egymástól az ekkor teremtett úri- és paraszti föld, a mi birtokainkon a 18. század második felében még nem realizálódott. A Dráva mocsarai között elhelyezkedő uradalmak ugyanis ekkor még nem szervezik meg saját kezelésű, árutermelő gazdaságaikat, mert az ő figyelmük sem a megművelt földre, hanem a jobbágyaik által használt határ egészére irányul. Ezért nem költenek ekkor még a pécsi káptalan kivételével - amelynek drávai kerületében és egyéb birtokain már 1767 előtt is ismeretes a telekrendszer - a jobbágyok telkeinek pontos felmérésére, a nyomások kialakítására. Megszületett ugyan az abszolutista állam akaratából az új értékrend, de ebben a világban még a naturális gazdálkodás törvényei parancsolnak, így a földesurak is a korábbi gyakorlatot folytatva földesúri jogaik fokozott hasznosításával kívánják jövedelmeiket fokozni. Ezt a célt szolgálják a földrendezések után, vagy azokkal párhuzamosan végrehajtott erdőregulációk is. Csak a szabad határ ösz- szezisugorodása után válik majd e tájban társadalomformáló erővé az a törvény- szerűség, amelyet az 1767. évi rendezés hatását elemző történészek újonnan keletkezett paraszti föld statikus, és a népességnövekedés dinamikus kapcsolatában fogalmaztak meg.

Két nagyobb uradalmunk közül a lakócsai élén az egyházi hierarchia különböző fokozatain álló és a zselizszentjakabi apát címével járó javadalmat élvező püspökök váltogatták egymást. 1768-1780 között Bajzáth József anfáriai püspök lett e horvát községek földesura.61

Utóda alatt informálódunk arról, hogy az apátság falvaiban még 1783-ban is 2 nyomásos gazdálkodást folytatnak a jobbágyok, s a javaival rosszul sáfárkodó apátság elszegényedett. A névadó faluban, Szentjakabon ekkor már a régi templom sem volt meg, csak a középkori kolostor romjai látszottak. Leendő központjában, Lakócsán fa vázra épített templom állt, amelynek falát e táj népének gyakorlata szerint vesszőből fonták, sárral tapasztották, s tornyából mindössze egy 30 -35 fontos csengettyű hívogatta a híveket, de belső felszerelése sem ért többet 12 forintnál.62

Miközben az apátság, mint egyházi intézmény sorsa a 18. század derekától a fokozatos hanyatlás volt, a birtokon a hazai feudalizmus fentebb vázolt törvényei érvényesültek. Forrásaink a század végén már tengernyi panaszról árulkodnak. Az 1794. júniusában tartott úriszék elé közös panasszal járulnak Lakócsa, Po- tony, Szentborbás, Tótújfalu lakói.63 Ügy érzik ekkor már, hogy a tiszttartó illetékességén felül szolgáltat minden emberrel robotot, s ennek az az oka, hogy felhagyva az ősi gyakorlattal, amely a termelést a jobbágyokra bízta, a maga számára (szokatlanul) sokat szántott, vetett, vagyis majorkodni kezdett. Panaszkodnak az adminisztrációra, hogy „Mit igazán megszolgálunk, sok hiányossággal ve- tetődik”, s még inkább arra, hogy a makkbér 1793-ban 54 krajcárral emelkedett, pedig kevés már a makk, nem híznak jól a sertések, s ha pénzre van szükség, néha a vonyós marhákat kell áruba bocsátani. A szegényebbek „ . . . ingyen sem emlékeznek róla, mi a vajas étel, vagy a túró”, ezért kecskét szeretnének tartani, de az uradalom nem engedélyezi e kártékony állat tartását... Itt van a rettegett rém