Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 17. (Kaposvár, 1986)

Kiss Géza: A délkelet-somogyi Dráva-völgy horvát községei a fedualizmus megerősödése és válsága idején (1711-1848)

tak. A falvak helye azonos határon belül több ízben is változhatott, követve a háborús és békés periódusok váltakozását, sőt az is gyakori jelenség, hogy egy- időben két település is létezik ugyanazon közösség számára.

Ez az állapot még a II. József-féle katonai felvétel térképlapjain is megfigyelhető, pedig akkor már szorgalmas mérnökök munkája nyomán kezdetét vette az út mellé húzódó falu és faluhatár hagyományos struktúrájának kialakítása. Ezután a falvak főutcáján, ahol lehetett, út vezetett át, a határ pedig fokozatosan a három nyomás törvényeihez igazodott.

Ezeknek a szigeti, erdei vagy egyszerűen csak „ó” helyeknek emlékét a mi tájunkban is őrzi egy-egy dűlő-, puszta-, vagy éppen puszta jelzővel illetett későbbi falunév. A belső-somogyi tájat és történetét kitűnően ismerő Baksai Sándor somogyi sajátosságnak nevezi a függetlenségi hajlamot, amely „ ... készebb volt erdőre szaladni és bújdosóvá lenni, mint magát fegyelemnek vagy fenyítéknek alávetni” és megtámadás esetén keményen ellenállt.8

Aki tovább olvassa szerény írásomat, az meggyőződhet róla, hogy ennek a somogyinak mondott mentalitásnak valóságos megtestesítői voltak községeink horvátjai.

A települések eltűnésének és megjelenésének évtizedeiben a délkelet-somogyi Dráva-völgy horvát községei liis elmerültek az 1664-ben kezdődő, hat évtizedes viharban és csak a szatmári békekötés (1711) után találjuk meg őket (későbbi helyükön.

Az elpusztult községek sorában van Keresztúr, amely csak 1713-ban népesedett be újra, de még 1715-ben is csak négy háztartást írtak össze benne. Ugyanez az összeírás Szentmártonról azt írja, hogy lakosai több ízben telepedtek ide, de mindig elhagyták, s a vasikai apátsághoz tartozó község csak 1712-ben népesedett be véglegesen. Határában puszták sora idézi az idők mostohaságát (Tábor, Verbóka, Zános, Borjáncz stb.). A középkori telepítésű Potonyban ugyan 1715-ben 6 háztartást írtak össze, de viharos történetéről árulkodik a határában meghúzódó Potony-puszta és a néhai Gerenda falu, amelyről tudjuk, hogy 1660- ban még megvolt, de azután elmerült a történelem viharaiban. Hat háztartással szerepel az 1715. évi összeírásban Tótújfalu is, pedig 1660 után ez is elpusztult, és úgy népesítették be később telepítéssel. Négy háztartással szerepel, községeink között Sztára és mindössze kilenccel Lakócsa, a később virágzó uradalmi központ.9

Míg az 1715. évi összeírás mindenekelőtt azt adta tudtunkra, hogy tájunk újonnan települt községeiben igen kevés ember élt a 18. század elején, addig az 1720. évi összeírás mindenekelőtt abból a szempontból lesz fontos számunkra, hogy ez a kevés ember sem italál mindig elegendő művelésre való földet faluja határában. Itt van mindjárt Keresztár, amelynek határában a 6 adózó családra 13 köblös szántó és másfél kaszás rét művelése vár. A határ tehát meglehetősen szűk, de a Dráva áradása miatt ebből sem -tudtak megmunkálni csak egy köblös földet. Kilenced és tized ellenében Macodfa-pusz-tán 17 köblös földet bérelnek, amely olyan kötött ugyan, hogy szántáskor 6 ökröt kell az eke elé fogni, de ,a vetés itt három-négyszeres maggal jutalmazza a szántóv-ető fáradozását. Ugyanitt erdőt is bérelnek 2 rhénes forinton, hogy legyen állataiknak legelője, ők pedig -kellő mennyiségű tűzifához jussanak. Hitvány szénát ad a házakhoz tartozó rét is10, s ezért arra kényszerülnek, hogy Révfalun béreljenek rétet kaszánként 17 krajcárért.

218