Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 17. (Kaposvár, 1986)
Hajdu Lajos: Népiskolai szerződések Magyarországon a felvilágosult abszolutizmus időszakában (1770-1795)
vízitátorok elérték. A tanítók fizetéséhez pl. a 483 iskola közül a magánföldesúr mindössze 33-nál (6,8%) volt hajlandó az iskolamesteri illetményhez hozzájárulni, nem nagy összeggel - mindössze 1233 Ft-tal, a szerződésekben összesen előirányzott tanítói fizetés 1,7%-ával. Pedig nemrégiben fogalmazta meg egyik döntésében az ország uralkodója, hogy „aki a hasznot akarja, annak viselnie kell a költségeket is” (lásd a 28. jegyzet előtti mondatokat). Ennyire nem akarta a magyar földbirtokososztály a hasznot? Ügy vélem - azt akarta, csak a költségek viselését, főképp a jozefinista kormányzat kérésének teljesítését nem. Ez az adat azt is mutatja, hogy a jogaiban sértett nemesség (hozzáteszem - a katolikus klérus is, mert hiszen ekkoriban az uradalmak és a földterület jelentős része valamely püspökség, káptalan vagy egyéb egyházi intézmény birtokában volt) a kormányzat törekvéseivel való szembeszegülés eszközei közé besorolta immár az iskolaszerződések megkötésének, a népiskolák támogatásának elutasítását is. A sérelmek pedig - az új intézkedések következményeképpen - egyre súlyosabbá váltak. Ezek közül most mindössze egyet említek meg: II. József 1788 tavaszán elrendelte, hogy éppúgy, mint az örökös tartományokban, Magyarországon is a püspökök mellett működő székesikiáptalanok mester- vagy tanító-kanonoiki járandóságát (évi 1500 Ft-ot) a tankerületi népiskolai felügyelők fizetésére kell fordítani. Az elhatározás mögött (a jozefinista érában mindig érzékelhető gara- soskodási törekvések mellett) az a nézet húzódott meg, hogy az egyházak oktatási feladatait - mind a papképzésben, mind pedig a közép- és alsófokú oktatásban - az állam vállalta magára, így tehát feleslegessé vált a canonicus scholasticus tisztség is, ezért méltányos, hogy azt a járandóságot (praebenda-t), amelyet eddig a mester- vagy tanítókanonok élvezett, a továbbiakban a feladatokat ellátó állam kapja meg. Hatalmas felhördülés követte e döntést: nem elég, hogy az apátsági és kegyes alapítványi, szerzetesi birtokokat az állam saját kezelésébe vette? Nem elég, hogy hosszú éveken át nem töltik be a püspöki tisztségeket, csak azért, hogy e birtokok jövedelmét az állam maga használja fel? Nem elég az, hogy az uralkodó 1787. július 12-i döntésével előírta a csökkentett létszámú káptalanoknak: évi jövedelmük 10%-át adják le erődítményépítési hozzájárulásként (mégpedig úgy, hogy az 1787 előtti 6 év kvótáját is visszamenőleg meg kell fizetniük, így 1793 októberéig jövedelmük 20%-át vonja el az állam), most még a megmaradt kanonoki jövedelmeket is csökkentik? Azért, hogy a többnyire világi népiskolai inspektorokat (akik között egy protestáns is akad - Kazinczy Ferenc) az állam ebből az egyházi pénzből fizesse? E döntés eredményeképpen - hangoztatják a tisztelettudó előterjesztések - meg fog nehezülni a káptalanokra háruló feladatok teljesítése, kevesebb plébániát tudnak majd megszervezni (pedig a nép nevelése szempontjából ez alapvetően fontos feladat!), de a perspektívátlanság az ifjúságból is kiöli az ambíciókat: a fiatal szabadsága feláldozásáért cserébe csak azt kaphatja, hogy mindig egy középszerű plébánián éljen, és élete utolsó napjáig a szerfölött átlagos papi nyugdíjon tengődjék. Nem viszem tovább e szerteágazó kérdés bogozgatását, csupán azt kívántam érzékeltetni a tisztelt olvasóval, hogy a jozefinizmus utolsó éveiben a régi sérelmek mellé számos új társult, és ez az egyik magyarázat arra, hogy a népiskolai szerződések tanúsága szerint a földesurak (köztük az egyházi földesurak valamennyien, a katolikus világiak pedig túlnyomó többségükben) nem érezték saját kötelességüknek az iskolamesterekről való (nemes és nehéz hivatásukhoz méltó) gondoskodást.38
