Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 17. (Kaposvár, 1986)
Kanyar József: Somogy megye közgyűlése a hódoltság idején és a felszabadító harcok utáni első évtizedben (1658-1718)
ban a földesurak részéről - az erdei mellékiparok (szénégetés, hamuzsír-égetés) műveltetése által. A századforduló lakossága tehát állattenyésztéssel és minden valószínűség szerint e „nomadizálással” együttjáró járulékos forrásokból (vadászat, halászat stb.) tudta magát eltartani. Csak e nomadizáló állattartással tudta helyét változtatni a vadonban, a sűrű erdőben, csak így tudott a katonaság és a földesúri executio tekintete elől is ideig óráig elrejtőzni. Ám az erdőkbe húzódásának más jelentősége is volt. Az irtás településként létrejött falvakról lévén szó: az erdők túlsúlya a megyében meghatározta a gazdasági berendezkedéseket is, az állattartás hangsúlyozott jelentőségét, s az állatállomány mozgatható vagyontárgy jellegét is. A nyári perzselő hőség ellen az erdő legelőül is szolgált az állatállomány számára, ahol a pásztorok őrizete alatt az állatok 3 vagy 4 hónapig is ott maradtak. Így látta mindezt Richard Bright is keresztül utazván a megyén, még egy század múltán is. „A bélavári erdőikben 700-nál több szarvasmarha, körülbelül 150 ló, nagy sertéskondák és juhnyájak legelnek. Az uradalmi állatokon kívül nagy számmal van itt paraszti jószág is.”23 A termelés alapját jelentő mezőgazdaság megerősödésével azonban még mindig nem, illetve területileg nem egyenletesen tartott lépést a kézműipari fejlődés. Az élet újrakezdésének első évtizedei a gazdasági fejlődésben a mezőgazdaság szinte kizárólagos szerepével a régió nagy részében még nem teremtettek olyan erősebb belső piaci feltételeket, melyek a mezőgazdaság és az ipar gyors különválását igényelték volna. A minden erejével megkapaszkodni igyekvő lakosság iparcikkekre irányuló igényeit sokáig jelentős részben a helyi nyersanyagokat felhasználó barkácsoló parasztemberek is ki tudták elégíteni: a szakszerű, részben külső nyersanyagokat is felhasználó ipari munkára irányuló igény így csak lassan jelentkezett, először általában - érthető módon - a ruházati és az élelmiszeripar területén. A legújabb, minden eddiginél teljesebb forrásanyagra támaszkodó kutatások is ezt a képet erősítik meg. Mert alighogy a török uralom véget ért, máris megjelentek a tájon az első iparosok céhalakítási kérelmeikkel. Céhleveleket, helyi előzmények híján, természetesen más céhektől kellett kérniök: végül is többnyire észak-dunántúli és pozsonyi céhektől kapták meg azokat, ami egyúttal - amennyiben nem bennszülöttekről van szó - az iparosok származási vagy legalábbis tanulási helyeire is utal. Az ipar betelepülésének a céhalapítások tükrében megfigyelhető folyamatát Somogy megyében részletesen tudtuk követni: 1698-ban a kaposvári szabók, 1699-ben az ottani csizmadiák kapnak céhlevelet (szám szerint 9-en). Őket 1700-1701-ben ugyanezekben az iparágakban a szigetváriak követik (6 szabó-, majd 6 csizmadiamester). A Rákóczi-szabadság~ harc, úgy tűnik, megakasztja a folyamatot, mert legközelebb csak 1712-ben fog céhet alapítani 6 igali szabó (akiknek már korábban kiadott céhlevele az előző években „a keserves megpróbáltatások közepette” elveszett). Négy év múlva 1716-ban, ugyanott a csizmadiák jelentkeztek privilégiumért; közben 17x5-ben Kaposvárott egy vegyes céh (kovácsok, szíjgyártók, lakatosok, pajzsgyártók, csiszárok, nyereggyártók, szűcsök) is céhlevelet kap: 1716-ban a megyei molnárok, 1719-ben a felsősomogyi pintérek (Kőröshegy székhellyel), 1723-ban az igali takácsok, 1726-ban a megyei mészárosok (10-en vannak, és a céhládát Igáiban őrzik), egy évvel később (1727) pedig a kaposvári gombkötők céhe alakul meg. A !cöv?tkező évtizedekben egyre világosabban bontakoztak ki a céhes ipar megyei Í97
