Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 16. (Kaposvár, 1985)

Andrássy Antal: Noszlopy Gáspár, Dél-Dunántúl kormánybiztosa (1849)

ugyanúgy jött le, mint ahogy fölment. Az iszteri mindig ottmaradt a fánál. Egy- egy fészekben 4-5 seregély i* volt.

Csókaszedés. A csóka fészkelni lejár. Adukba és mélyen rak fészket. Ráadásul nem ágba, hanem törzsbe fészkel. Ezeket a csókafiakat cigonnyal szedték ki. (Cigony = horog.) Tehát a csókázáshoz baltát és cigonyt vitt, mert csak a cigonnyal tudta kiemelni az odú aljából a csókát. A csókafészekben 3-5 fióka van. A cigony kb. 1 m hosszú, horogszerűen behajlított drótkampó volt.

Hamvas kánya vagy másképp dolmányos varjú fészkébe költ. Ezt is szedték.

A vadgalambot a pásztor nem pusztította, mert az erdőn igen szerette a hangját. A vadgalambot az erdőn csak a béresek és parasztok szedték. A somogyi pásztor szereti az erdőn a madárdalt és az énekes madarat. Örvöst és a gerlicét sem pusztíotta, azért, mert a pásztornak szórakoztatója volt. A fülemüle kezdte éles, csicsergős hangon. Két kilométerre is elhangzik. A feketerigó füty- työget. Napkeltével a gerlice kurrog, aztán a bugybóka mondja hupp, hupp. Aztán az örvös azt mondja: „süss Kata kukkot, megölték szegényt hupp.”

A pásztorok nyári táplálkozása

Várgányaszedés leginkább a rezulákban történt. A vargányát a pásztorok szedték télire is. Leszelték és a putri előtt ruhán szárogatták. Száradás után vá- szonacskóba tették és a putri falára akasztották. Ez volt a száraz vargánya.

A fiatal fölpördült szélű vargányákat parázson sütötték. A kalapja közepébe paprikás sót tettek és ezt a levet, amit a gomba eresztett, itták. Azután kenyérrel ették a vargányát. A nyúlgombát szárogatták is, lábasban pedig pörköltnek készítették.

Eprészés. Szilfa vagy a berekfa kérgit párhuzamosan behasították. Aztán a két hasítás között egy függőleges vágást tettek és az így lehántolt szilfakéregből készítették az úgynevezett eperszedő kabuszt. (III. lap.) A kérget összehajtották, azután gyűrűcske vagy gyertyán nyárssal átszúrták. Szedéskor a nyárs végét fogták. Mikor már tele volt eperrel, akkor a nyárs közepét, mint a kosár fülét fogták.

Ivás. (III lap.) Tavasszal a nyírvizet itták a kanászok. Szob környékén sok volt a nyíres. Március elején, amikor a fa fakad, akkor a kanász kátyót vág a nyírfába. A kátyót baltával vágja. (Kátyó = gyűjtő, kátyú.) Ebbe folyik, gyűl a nyírvíz. Ezt a száraz, lyukas csalánszárral szívja ki. Amerre őrzött, több fát is megvágott. A kátyó olyan negyedliteres volt. Haza is szokták vinni a kisgyereknek a nyírvizet. Ilyenkor úgy csináltak, hogy a kátyó alá helyeztek egy üvegpalackot. Abba beletettek egy pálcát. Ezt odatámasztották a kátyó csurgá- sához és a kéregről a pálcán körösztül a nyírvíz az üvegbe folyt. Üvegbe gyűjtéskor a fa föld felé dűlő oldalára vágták a kátyót mintegy 30 cm magasan a földszint fölé. Ivásnál, hogy ne kelljen nagyot hajolni, magasabban vágták meg a nyírfa kérgét. A nyírvíz inkább csak nyalánkság volt a pásztoroknál.

A cservizet itták a szomjúság ellen. Ezek voltak a csapos cserfák, amelyeknek a vize olyan volt, mint a szóda vagy a sör, mert habzott is. A cserfa a csapon át 3-4 méter távolságra is elvert a vizével. Ivás után a csapot mindig bedugták erősen, beverték a pásztorok, mert másképp kiszáradt volna a cserfa forrása. Amelyik csapos csert jól kezelték, az jó volt 20 évig. Rejtett helyen tar392