Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 16. (Kaposvár, 1985)
Andrássy Antal: Noszlopy Gáspár, Dél-Dunántúl kormánybiztosa (1849)
tották a csapos cseríát. A csapos cserfákra azért volt szükség, mert források nemigen voltak az erdőn. Sőt nem is voltak. A kutak pedig olyan messze voltak a kaszói erdőben, hogy a fóka mellett járó kanász csak este juthatott volna vízhez. Tehát kénytelen volt ezeket a fákat használni ivásra. Kezelni kellett az ilyen cserfát. Mindig légmentesen kellett bedugni. Fafakadástól a befagyásig lehetett használni. A fa és a kéreg ránőtt a bodzacsapra. A cserfán csak ott lehetett csapot ütni, ahol ér volt a cserfa kérgin. A cservíz a fa belsejéből jött egy természetes lyukas éren. A fában ez egy tenyérnyi repedésféle volt, ami valószínű valamikor a nagy téli fagyban repedhetett. A régi fák, amelyek már csapra voltak ütve, ha a csap helyén kibontották, vörös levet engedtek. Ezek rossz ízűek voltak. A jó cserfavíz volt a pásztor barna söre. Ezeket a fákat titokban tartatták, hogy mások el ne tudják bitangolni. A fatörzsek bokros oldalán voltak a csapok. Tapló. A taplót tűzcsinálásnál használták. Kikészítése úgy történt a cserfa tövében, mint a bőré. (Lásd kanászröhögő.) Amikor kivették a cseriével átitatott taplót, akkor megszárogatták, aztán pedig balta fokával megtörték, akkora darabokat, amekkorát a taplós bőrzacskóba tudtak tenni. Ebből, amikor acéllal ütötték a tűzkövet, akkor repítettek le és akkorát, amekkorát a tűzkőhöz fogtak. Ebbe belepattant a szikra. A putrinál is volt ilyen tapló tűzrakáshoz. Az ilyen taplónak a pötyetaplót használták. Gyertyán és szilfa tapló volt. Cserfa bél. Ez a legjobb szikrafogó. Ügy keletkezik, hogy a kopasz gal- ágot (gally ág), amelyik egy elszáradt cserág volt, azt benövi a cserfa. Ezt a kanászok kiszedték. Ezt már nem kellett se főzni, se cserezni, de a legjobb és a leggyúlékonyabb anyag volt. Például az erdőn is az égett fák úgy keletkeztek, hogy ez a cserfa bél a naptól is meggyulladt a fában. Az ilyen cserfabelet taplózacskóban is tartották. A tűzkövet a kaszói dombokon szedték. Amikor a tavaszi szél elhordta a homokot, akkor kerültek elő ezek a piros és tejszínű kövek. Erdei kutak Kaszó vidékén Adatközlő: Andel István 66 éves vadászmester, Kaszópuszta. Gyűjtés ideje: 1953. X. hó 26. Néprajzi gyűjtőnapló. Kéziratszám: 40/1934. Szenta, Csicsó, Inke, Vése, Szob között még a múlt században is összefüggő őserdők húzódtak délre. Ezekben az őserdőkben a homokdombok völgyeiben ronda ingoványos berkek voltak. Ilyen a Kaszópuszta melletti Baláta-tó is. Ezek az ingoványos területek voltak a közlekedés legnagyobb akadályai. Az öreg emberek ilyeneket mesélnek: Az öreg erdőkben a török után kis sövényfalú házakból épült falvak voltak. Az erdők gazdái és a kis falvak parasztjai is ezekből az erdőkből éltek. Az állattenyésztés volt az egyetlen megélhetési ág, mert a falvak határai még 1840 és i860 táján is igen-igen szűkek voltak. Ezt mesélte nekem Tóth nevű erdős is, aki itt Kaszópusztán lakott és 1952-ben, 85 éves korában halt meg Kaszón. Ennek a Tóth nevű erdősnek apja is kaszópusztai lakos volt. ö mesélte, hogy a múlt század végén is a pásztorok egész éven át az i 393
