Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 16. (Kaposvár, 1985)
Andrássy Antal: Noszlopy Gáspár, Dél-Dunántúl kormánybiztosa (1849)
2. Kanászbalta. Az igazi kanász a baltáját régebben jó falusi kovácsokkal csináltatta. Körű János, az én kanászszámadóm, a bűi uradalmi gépészkováccsal csináltatta. Ezeknek a kanászbaltáknak a fóka kissé szűkebb volt. A kanászbalta nyele gyertyánfa volt. Nyelét a kanász vagy a bognár csinálta. A nyél méter hosszi volt. A régi kanászok hordtak csak baltát. Amikor én bojtár voltam, akkor már Körű csak ókor vette fel a baltát. 1885 előtt, ahogy Körű mesélte, a kanász balta nélkül sohasem járt. Kihajtáskor a régi kanásznak a bal hóna alatt volt a kanászbot, jobb kezében az ostor, a kanászbalta pedig a tarisznya csatos szíjához volt csatolva. Az igazi kanásztarisznyán volt egy karika és azon a szíj. Ezt a tarisznyán baltatartó szíjnak nevezték. Mikor a fóka kiért a faluból, a kanász az ostort a nyakába kötötte és a baltát kezébe véve, botozott. Az igazi kanász még a baltával is dobta a disznót, de úgy, hogy az is mindig lapjával érte. Ha meg fába dobta, az mindig élivei állt bele. Verekedésnél lapjával ütött a kanász. Valamikor télen úgy mesélték, hogy farkas is járt, meg makkon voltak hónapokig és ehhez kellett a balta. 3. Kanászostor. A kanászositort vagy kutyabőrből vagy borjúbőrből fonták. Ügy készült, hogy amikor a kanász megfejtette a kutyát, akkor hamu, mész és vízből sűrű májtert csinált. Ezzel bekente a bőr húsos felét, összehajtogatta és egy napig állni hagyta. Akkor aztán késsel és éles fával lekotorta róla a szőrt. Ezután vízzel lemosta a hamus meszet. Egy rész timsó és három rész házi sót ösz- szekevert, azzal behintette vastagon és újra összehajtogatta. Így állt a bőr egy hétig. Azután újra lemosta, megszárította, összedörgölte és a szép fehér bőrt bicskával a fonáshoz kihasogatta szíjakká. Általában egy cm széles nyolc szálat vágtunk fonáshoz. A szíjat kétszer olyan hosszúra kellett metszeni, mint amilyen hosszúra szánta a kanász az ostort. Ezt kötélre fontuk. Ehhez jött a csapószíj, amelyik marhabőrből volt. Erre kötöttük a kenderből való sudárt. Az ostor nyele leginkább szilvafa volt. Azt a kanász kedvire csinálta. Cifrára faragta, mintha iszetergályozták volna. Az ostort durrogatásra és a malacra használta a kanász, mert a malacra nem használhat botot. Az ostor sokszor elvitte a gyenge malac farkát. Az ilyent neveztük kurtának. A jádi kanászok kürtöt nem használtak, csak ostort a jelzéshez. Legelő haszna 1. Etetésben a haszon az, hogy a legelőre járó disznót csak kétszer kell etetni, este és reggel. Nyáron ha taróra jár, akkor csak reggel kell etetni, mert aratás után a taróról csak este tizenegy óra felé hajtottunk haza. 2. A legelőre járó disznóra a gazdának egész nap nincsen gondja. 3. A kijárás, a legelő kell a disznónak, mert nélküle az állat lába meg- macskásodik, a körme megnő, úgyhogy majdnem a csánkja éri a földet. 4. Jobban fejlődik a disznó, mert bolyog, jár, mén és turkál. 5. A kijáró disznó hamarabb görög, mint az ólban tartott, és hamarabb lehet a kijáró disznót szaporítani. 6. A legelőre járó disznó nyugodtabb, az ólat nem pusztítja el. Jobban eszik, jobban pihen. Disznótartás. A pógár egyrészt saját hizlalásra, másrészt pedig szaporításra, eladásra tart disznót. 1885 táján szegényember (zsellér, napszámos) legfö- lebb két disznót tartott. 346
