Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 16. (Kaposvár, 1985)
Kiss Géza: Egy Dráva menti régió társadalmának változásai a fedualizmusból a kapitalizmusba vezető úton (Ormánság 1767-1867)
dális kori tiszttartója már arról álmodik, hogy a mocsarak lecsapolása után „ . .. a’ leg szebb Földeket, Erdőket tsinálhatná”, vagyis modern gazdálkodást folytathatna. A dolgok logikája azonban úgy hozta, hogy míg az apa csak szakember módjára álmodozott a kívánt változásról, nagyobbik fia, István már belesodródott .......a környéken valami Kossá nevezetű Tábornoki biztos által rendezett n épfelkelésbe.”138 Angyalnál is hosszabb ideig szolgált Vajszlón Naszvadi Sámuel jegyző. Vajszló és a gondjaira bízott négy község ügyeit mintaszerű precizitással intézte. Az egyszerű nyugtáktól a községi számadásokig mindenre kiterjedt gondoskodása. Az uradalmi és a megyei iratanyagban gyakran található kérvényei, amelyek szinte az egész nyugati Ormánság gondjait hordozzák, elárulják számunkra nagyon szimpatikus politikai magatartását. Gyöngybetűvel írt leveleit olvasva el kell hinnünk, hogy az Ormánságban is létezett a „Falu jegyzője”, ö és a hozzá hasonló értelmiségiek országos kérdésekben nem számítanak ugyan, de legjobb tudásuk szerint teszik dolgukat, s nem fáradnak el soha a nép szolgálatában. Áldozatos életük arról beszél, hogy nélkülük aligha tudták volna megvívni harcukat azok, akiknek helyzetüknél fogva ki kellett lépni a történelem színpadára. Az egyházi értelmiségről szólva mindenképpen hangsúlyoznunk kell, hogy az Ormánság a legtávolabbi pontja annak a körnek Magyarországon, ahol a Debreceni Református Kollégium kisugárzása még mérhető. Ennek legfőbb bizonyítéka, hogy az 1817. évi Canonica Visitatio idején még egyetlen kivétellel valamennyi ormánsági lelkész a híres iskola neveltje, s közülük csak az egyetlen, Szondi László vajszlói lelkész jutott el addig, hogy Debrecenben kapott alapos műveltségét a jénai akadémián pallérozza.139 Műveltségüket a vizitáló Báthory András püspök mindenekelőtt a nyelvtudásukra vonatkozó kérdésekkel igyekezett körülhatárolni, de csak latinul tudó lelkész egy volt mindössze az Ormánságban. A többség viszonylag széles nyelv- ismeretét Kontra István kiscsányi lelkész mutatja be, aki latinul beszélni is tud, de ezenkívül olvas görögül, zsidóul, németül, bár - mint maga írja - „ . . . ezen a nyelven accurata nem beszélhet”. Akad azután olyan lelkész is, mint a besen- cei Széllé Benjámin, aki saját szavai szerint „Született nyelvén kívül beszélhet deákul, németül, olvashat és fordíthat görög és francia könyvekből.” Ilyen nyelvtudással nem rendelkezik a külföldi akadémiáról hazatért vajszlói lelkész sem! Ezek a lelkészek Csokonai iskolatársai, talán tanítványai voltak, de hogy vallották-e Csokonai optimizmusát, amely szerint „Múlik mord Egünk homálya, a’ Ködök már oszlanak”, nem árulja el forrásunk, de a tudás anyját, a könyvet megtanulták szeretni a Kollégiumban. A Dráva és a „fekete vizek” mocsárvilágában, ahol csak száraz időben lehet az ebben a korszakban elrendelt mélységűre ásni a sírokat is, a mecskei lelkésszel együtt sokan panaszolják: „Mivel (a parókia) alacsony Helyen van épülve, a’ Könyveim és más egyéb Substan- tiáim meg Gubásodnak és penészednek.” Ezekről a talpas technológiával épült parókiákról, a hiricsit kivéve, szinte mindig ugyanazt írják a lelkészek. A nyelvtudásáról híres Széllé Benjámin besencei parókiája „ . . . posványos helyen épült, földes, egészségtelen, minden penészedik, megromlik benne ...” Az udvar is a naturális világot idézi talpakra épült kamarájával, istállójával, s egy három rekeszes óllal a „Ludak, Tikok 222
