Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 16. (Kaposvár, 1985)
Kiss Géza: Egy Dráva menti régió társadalmának változásai a fedualizmusból a kapitalizmusba vezető úton (Ormánság 1767-1867)
A vagyonos családok egy-egy változást kívánó tagja úgy próbált szabadulni a közös vagyont kézben tartó öreg gazda hatalma alól, hogy kikényszerítette az el váltakozást. Ezt tette a siklóisi uradalom 1837. évi úriszéki jegyzőkönyvének lapjairól ránktekintő, drávaszabolcsi Kis Sólyom Sámuel, aki úgy törte le az édesapja szembenállását, hogy vele „... veszekedésbe keveredett, azt földhözvágta, megkáromolta, és utóbb meg is nyomorította.” Az ősi hagyomány elleni lázadása mögött az a szándék lapult, hogy „ ... kisebb szülött léttére mindenekben gazda akart lenni”, ami azt jelentette volna, hogy a család közös keresményét „magának különözni kívánja”. Az osztozkodás során Kis Sólyom István két fia, János és Sámuel megosztották egymás között az öreg házat, pajtát, istállót, szekérállást, a meglévő 4-50 forint készpénzt, a húsz lábasjószágot, 14 öreg sertést és az öt süldőt. Apjuknak mindössze két harmadfű tinót, Sára nénjüknek pedig egy süldőt adtak.47 Osztatlan csak a gyűdi hegyen lévő pince, meg a nagy kád maradt. A jegyzőkönyv a család telki állományát nem említi, de a Dani János szabolcsi bíró és három esküdtje által aláírt okmány adatai szerint bizonyos, hogy egy jómódú család elváltakozásának voltunk tanúi. Az elváltakozás azonban nem egyéni lázadás vagy kollektív családi döntés következménye volt csupán, hanem mindenekelőtt az ormánsági anyagi- és etikai viszonyokból adódó kényszer. Az oszróiak például egy 1838. évi kérvényben pontosan elsorolják az elváltakozás okait. Elmondják, hogy az utolsó mérés óta, amikor „ ... az Attyafiak még együtt voltak”, az egyes családok a munkaerő biztosítására rokont fogadtak örökbe, vagy vöt hoztak a házhoz, mások meg éppen megszaporodtak. A megnövekedett lélekszámú családok azután „ ... együtt nem élhettek, s így elváltak egymástól”, de ugyanazon udvarban, csak külön házban, vagy rosszabb esetben egy fedél alatt, de külön háztartást vezetve laknak.48 Ezeknek a szegényebb családoknak az elváltakozó tagjai azonban rendszerint csak még szegényebbek lettek. Azt olvasom a Vajszlói Krónika egykor hasonló sorsot élt írójánál, hogy ,,.. . kaptam három mérő búzát, akit abba a télbe meg öttünk... ” „Volt közös kaszádat sarjú öt szekérrel... ezen kívül pedig egy tsempe bögrét, tálat vagy egy krajcárt... távol légyen, hogy attak volna.”49 Az elváltakozók gyakran maradék telkeik feladására kényszerültek, sőt el is költöztek, mint az a 14 mecseki jobbágy, akiről azt mondja egy tanúvallo- mási jegyzőkönyv, hogy „elosztozván, megszegényedtek”.50 Előfordult a vajszlói Kis Tóth família egyik tagjával, hogy az osztozkodás után más foglalkozást választott : „ . . . először csősz leve, azután molnár, a mesterséget alkalmatossan tudta, de mindig egyaránt halálos szegénységben élt”. Az uradalmak minden erővel akadályozni igyekeztek a telekaprózódást, mert tudták, hogy a fél teleknél kisebb gazdaság már nem bírja a terheket. A siklósi uradalom 1816-ban azzal utasította vissza „Czuni Lakos - Czuni Máté” kérelmét, hogy „ . . . fél Sessionak fel osztását meg engedni nem leheti”01 1829- ből pedig arról értesülünk, hogy a sellyei uradalomban egy önkényesen osztozkodó és telkén engedély nélkül építő jobbágyot kizárnak a faizás jogából, sőt a korábban kapott fa árát is megfizettetik vele.52 Ugyanebben az évben a drávai kerület falvai panaszolják a megyének, hogy a káptalan a „külön kenyérre” 205
