Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 16. (Kaposvár, 1985)

Kiss Géza: Egy Dráva menti régió társadalmának változásai a fedualizmusból a kapitalizmusba vezető úton (Ormánság 1767-1867)

A jövevények magatartásának tisztázására megvizsgáltuk 1833-ból az ormánsági katolikusokat anyakönyvező Bogdása, Siklósbodony és Vajszló katolikus anyaeklézsiiáinak halotti anyakönyveit és azt találtuk, hogy 20-20 esetből csak 2-3 halott volt földműves, vagy annak hozzátartozója és Bogdása esetén 1, Vajszlóban 2 pásztor. Meglepően sok volt azonban az iparos (kosaras, kötélgyártó, molnár, szabó stb.), de akadt oskolamester és meglehetősen sok cigány (új polgár hütvösse, János cigány leánykája stb.) is. Egy évtized múlva, 1843- ban Vajszló anyakönyvében az iparosok elsőbbsége mellett feltűnően sok az uradalmi alkalmazott (ellenőr, erdősz, hajdú). A jövevények világában az emberek jelentős hányadának volt „polgári foglalkozása”. Ezért hatnak természetesen a plébánosnak azon bejegyzései, hogy a 32 évesen vízbe fúlt „XY . .. semmi míves”, vagy meghalt az a munkakerülő, aki „Istentelenül élt, gonoszul múlt ki”.17

Sokáig úgy véltük, hogy itt valami ormánsági specifikumról van szó, hogy a református ősnépesség „Nem termett arra, hogy szolga legyen . . . ”,18 de ösz- szehasonlító vizsgálatainkból kiderült, hogy a Dráva-völgy horvátjiai sem viselkednek másképpen. A felsőszentmártoni ispán például krániczokat (krajnai favágókat) fogadott, hogy a jobbágyok földjei között lévő fákat kivágassa és feldolgoztassa, de tudjuk, hogy vonakodtak a bérmunkától a szomszédos Verőcze megye magyar és horvát jobbágyai is, ahol „ ... az Industria leginkább csak a szükségletek határáig szokott kiterjedni... ”19

Az Ormánság esetén, bosnyák analógiák alapján lehetne talán gondolni arra is, hogy a drávai átkelőket és az Ormánságon átvivő fontos1 kereskedelmi utat őrző néhai vátyi határispánság szolgaságba süllyedt katonanépe őriz még valamit öntudatlanul a csak katonai szolgálatot kívánt hajdani szabadság emlékeiből, de minthogy a nagyobb tájban, a Dráva-völgyön is fellelhető azonos magatartásról van szó, biztosabb, ha a közös naturálgazdálkodásra utalunk, amely itt még a XIX. század második felében is tartja magát. Ennek a termelési formának a hordozói ugyanis sehol a világon nem törekedtek többre, mint az élelem, a ruházat és a lakás biztosítására. A Hajdúság, Jászság, Nagy- és Kiskunság, a Duna-völgy stb. népe ebből az állapotból a nyugati piac céljait szolgáló szarvas- marhatartással tudott kitörni. Ismeretes, hogy a mostoha történeti körülmények ellenére a civis városok és más közösségek tagjai jelentős vagyont tudtak felhalmozni. A Dráva-völgy magyar és horvát népe azonban - ma még ismeretlen regionális munkamegosztás következményeként - nem kapcsolódott be a jövedelmező göbölykereskedelembe, hanem állatszaporulatát üsző és tinó formájában értékesítette. Így ugyan nem terhelték az istállózás gondjai, de az állattartás hasznát Vas, Győr és Sopron megyék kereskedői és más tájak állattartói vágták zsebre. Az ormánsági és a belső-somogyi Dráva-völgy árvízmentes, északi szomszédságában a gabonatermelés, nyugati és keleti szomszédságában Csurgó és Zákány, Terehegy és Nagyharsány között pedig a szőlőtermelés mosta el a naturális világot. E perifériák népe már a XVIII. század végén kiszabadult a fából való eszközvilág nyomorúságából és rendszeresen vásárolhatta a manufakturális ipar „cifra” termékeit. Ök már nyomorúságosnak tartották a szalmával és sással fedett talpasházakat, lenézték, sőt csúfolták háziszőttest hordó lakóit. Az ő szemükben volt értelme a polgári szorgalomnak és értéke a jövedelmet hozó termelőeszközöknek: földnek, jószágnak, szőlőnek.

A Dráva-völgy naturális gazdálkodásban megrekedt népe azonban - a világ sok táján megtalálható sorstársaihoz hasonlóan - sohasem erőltette magát

194