Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 15. (Kaposvár, 1984)
Kanyar József: Népoktatás Dél-Dunántúlon a két Ratio között (1777-1806)
A Budán 1605-ben járó Bocatius - idézte Salamon Ferencre hivatkozással Földváry Antal5 - az egyik helyen találkozott egy keresztyén oskolamesterrel, aki elé csak öt „gyerkőc” járt, nem volt sem templom és sem oskola a faluban. („A templomok leomolva. Baromistálló lett belőlök.”) Az almási református gyülekezet birtokában lévő hitlevél 1655. január 14-én arról írt, hogy „prédikátoruk és oskolamesterük és oskolába tanuló deákjuk nem mernek bátorságossak lönni az ott való lakásban”.6 A lelkészhiányon - egyébként - úgy segítettek a protestánsok, hogy a hódoltságon kívüli területre küldték tanulóikat, hogy tanulmányaik befejezte után visszatérjenek a régióba. A Magyar Protestáns Egyháztörténeti Adattár (XI. évf. 1927. 52. 1.) közölte Batizi Melanchtonhoz írt levelét 1543. december 8-ról, amelyben azokról a Pécs környéki ifjakról esett szó, akik az Abaúj megyei Szántóra mentek tanulni: „Pécs vidékéről néhány tanuló Magyarország felső részére ment a vallás megtanulásának kedvéért, kik a tudományok elsajátításáért szába- don eljöhetnek ide és midőn akarnak, ismét visszatérhetnek övéikhez. Ezek most Szántó városában tanulnak és egy év múlva mennek vissza Pécs vidékére.7 A királyi Magyarország területéről a hódoltság területére sokan menekültek a papok és a tanítók közül a protestáns üldözések elől, akiket a dél-dunántúli régió örömmel fogadott be és állított munkába a nagy lelkész- és tanítóínség időszakában. A protestáns egyházaknál sokszor volt szokásban - még a XIX. század első felében is -, hogy a kollégiumokból kijövő tanulók előbb tanítói, majd - később - lelkészi szolgálatba léptek. Mályusz is idézi Mikulik J.: A gömöri ág. hitvallású evangélikus esperesség története (1520-1740) c. munkájára (Pozsony, 1917.) hivatkozással, hogy a csetneki evangélikus tanító „nagy deákjai” közül többen kerültek a XVIII. század elején lelkészi állásba.8 A lelkészek legközvetlenebb munkatársai a tanítók voltak, a tanítóság munkája egyházi feladat volt a protestánsoknál is a XVI-XVII. századi zsinati határozatok szerint. Példákat hozhatnánk az evangélikusok Nyitra és Turóc megyei, valamint a reformátusok dunántúli gyülekezeteiből is. E gyakorlat szente- sítője az a tiszteletreméltó elv volt, hogy a lelkészek jobban és hatékonyabban tudják ellenőrizni azt a tanítói munkát, amelyet kezdő korukban maguk is végeztek. Az a felfogás, amely a tanító munkáját az egyházi tevékenység kiegészítő részének tartotta - később -, némi változáson esett keresztül. A falvakban a megszaporodó írásbeliség a nótáriusi feladatok elvégzését követelte a falu közösségétől s e munkára a legalkalmasabbak a tanítók voltak. E jegyző-iskolamestereknek - idővel - különösképpen ott nőtt meg a szerepük, ahol pótolniok kellett a lelkészt a pusztulásra ítélt felekezet-kisebbségi településeken. Ha ugyanis a tanítót el kellett bocsátani, visszatartották őket nótáriusnak, mint tették azt 1772-ben a Baranya megyei szentmihályfaiak is. Ezeket a reformátusok, de az evangélikusok is levitáknak (praeorans) neveztek, akik a nótáriusi munkán kívül tanították a gyermekeket is, a kis gyülekezetek előtt imákat is mondottak és prédikációkat tartottak. E leviták, a kis gyülekezetek szűkös anyagi lehetőségei következtében, szegények voltak, korántsem volt olyan biztonságos az életük, mint az egyházak rendes tanítóié. A XVIII. századi vizsgálatok 1748-ban - csak példaként említve - ilyen levitáról tudtak Csapáiban, aki 3-4 évig volt a faluban 1S3
