Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 15. (Kaposvár, 1984)
Farkas Gábor: Községi önkormányzatok a Dunántúlon 1945-1950 között
merülő sürgős tennivalókat látta el: fenntartotta a közrendet, lehetőség szerint óvta a személy- és vagyonbiztonságot, a polgári lakosság alapvető életszükségleteinek, továbbá az egészségvédelemnek a biztosításáról igyekezett gondoskodni. A katonai közigazgatás rendelkezéseit katonai szervek által valósította meg, miközben a polgári közigazgatás egyéb ágaiban a feladatok szüneteltek.3 * Mindezekből láthatjuk, hogy a háborús közigazgatással kapcsolatos teendők a községi önkormányzati tisztviselők körében nem voltak ismeretlenek. Rendkívüli közigazgatási intézkedésekre minden önkormányzatban még a német megszállás idején, illetve annak utolsó napjaiban sor került. A felszabadító háború első hulláma 1944 november utolsó harmadában elérte a Dunántúlt. November 26-án Mohács, 29-én Pécs, december 2-án Kaposvár, 23-án Székesfehérvár, 26-án Esztergom felszabadult. A megyeszékhelyek felszabadítása egyben azt is jelezte, hogy e megyékben lévő községek jórészéből is elűzték a német csapatokat. A Dunántúlon azonban a frontvonal 1944 végén megmerevedett: Dél-Dunántúl, valamint Kelet-Dunántúl kivételével a háború tovább folyt a térségben, így Közép- és Nyugat-Dunántúl falvai majdnem három hónap elteltével, április 4-ig szabadultak fel. A hadiesemények menete befolyással volt a helyi igazgatási tevékenység kialakítására. A dél- és kelet-dunántúli vidékeken roppant tömegű haderő csoportosult 1944 végén és 1945 elején. A szovjet, a román, a bolgár, a jugoszláv csapatok ellátása, mozgatása az aránylag nem nagy térségben sok gondot okozott a hadvezetésnek. A Dunántúlra átkelt csapatok hátában elég nagy akadályt jelentett a Duna folyó, amely téli és tavaszi áradásaival a csapatok mozgását is determinálta. Azok a területek, amelyek 1944 végéig felszabadultak, sokáig hadműveleti területbe estek. (A szovjet hadvezetés a hadműveleti zónát 50-100 km- nyi távolságban határozta meg a mindenkori frontvonaltól.) A hadműveleti zónában a szovjet katonai szabályok értelmében a hadviselés érdekeinek adtak elsőbbséget, illetve annak rendelték alá a köz- és a magánérdeket. A Dunántúlon — éppúgy, mint az ország többi felszabadult területein - az élet megindítása volt az elsődleges feladat. A harcoló katonai egységek parancsnokai a polgári életviszonyokkal foglalkozni nem tudtak, így ez a községi vagy városi katonai parancsnokok feladata lett. A nép ezeket a parancsnokságokat kommandatúráknak nevezte el, a parancsnokokat pedig kommandánsoknak. Nekik volt feladatuk, hogy a polgári lakossággal a kapcsolatot felvegyék, és a hadműveletek menetétől függően engedélyt adjanak a polgári közigazgatás megszervezésére. * A kommandatúrákat már a hadműveletek lezajlása utáni napokban felállították a községekben. A parancsnokságokon magyarul beszélő személyek is voltak, akiket Erdélyből, a Tiszántúlról, a Délvidékről hoztak magukkal a parancsnokok. A tolmács .szerepét betöltő egyének vették fel a kapcsolatot a helyi tisztviselőkkel. 362
