Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 15. (Kaposvár, 1984)

Kanyar József: Népoktatás Dél-Dunántúlon a két Ratio között (1777-1806)

Zetét tartotta döntőnek, olyan ismereteket tanítván és tanulván bennük, amelyek „életük mindennapjainak eltöltéséhez’ szükségesek.

„A népből származók” oktatásának a szabályrendelet szerint az volt a célja az anyanyelvi vagy nemzeti iskolában, hogy azok i. emberi, 2. hűséges alattvalói, 3. derék keresztényi kötelességteljesítők, egyben 4. a különféle élethivatásokra (földművesek, iparosok stb.) alkalmasak legyenek s végül 5. megbízható alaptudást szerezhessenek bennük a továbbtanuláshoz.

Az anyanyelvű iskolák fajtái: a) a falusi, b) a mezővárosi és a c) szabad királyi városi iskolák voltak, amelyek belső munkájukban s felügyeleti rendszerükben a „tanítás egységes rendjéhezalkalmazkodnak a növendékek magas létszáma miatt.

Az iskolák felügyeleti hatósága a királyi tanfelügyelő, akinek kötelessége:

a) a tanítók és iskolavezetők közötti összhang biztosítása, b) a tanítás előírt módszereinek az alkalmazása, c) a gyermekektől megkövetelt szigorú fegyelem, s d) a tanítók megfelelő javddalmazásának a biztosítása.

A tanfelügyelőnek 3 évenként kell az iskolákat látogatnia (12. §).

Az anyanyelvi iskolákban a tanítást a legnagyobb lelkiismeretességgel kell végezni, miután a bennük elkövetett hanyagság és hiányosság az oktatás és nevelés egész épületének az alapját teheti tönkre (47. §).

A kiemelt anyanyelvi iskolákat normáliskoláknak nevezte a szabályrendelet, amelyekben a gyermekek mellett tanítókat is képeznek (48. §). Tanítóként csak úgy lehet az innen kikerülőket alkalmazni, ha felkészültségüket szigorú vizsga keretében bebizonyították.

A kiemelt anyanyelvi iskolák tanítói a) kiváló szépírók és szabatos írástudók legyenek, b) alkalmazni kell bennük rajzoktatókat és c) zeneoktatókat is (50. §). A tetszetős írást és rajzot a többi anyanyelvi iskolákban a rendes tanítóknak kell tanítaniok rendkívüli foglalkozásként, külön meghatározott tandíj fejében.

Az 57-58. §-ok foglalkoztak a mezővárosi és falusi anyanyelvi iskolák ügyével, amelyekben az ifjúság - társadalmi helyzete miatt - „jóval kevesebb ismeretet igényel”, s amelyekben nem tudnak több tanítót alkalmazni (57. §). Ezeknek az iskoláknak a földesurak: a templomok kegyurai a gondviselői, akiktől méltán várja el a haza, hogy alattvalóik érdekében hozzájáruljanak a tanítók szerény javadalmazásához, az iskola és a tanítóház építéséhez.

Az iskolák belső irányítása a plébánosok feladata, kezükben tartva a hit és erkölcstan oktatás jogát. A 87. § is rögzítette, hogy a falusi iskolákban a plébános legfőbb teendője a vallásoktatás. „Attól azonban mindenképpen tartózkodjanak - hangzott a tiltó rendelkezés a szabályzatból -, „hogy a tanítókat saját szolgálatukra igénybe vegyék, a sok helyütt hagyományosan élő, vétkes szokások szerint” (58. §).

Ha a helyi íöldesurak vagy lakosok iskoláikat - a tanítók számának növelésével - továbbfejleszteni akarják, akkor a királyi tanfelügyelőnek azt elő kellett segíteni: időtálló alapról való gondoskodással.

Az anyanyelvi iskolák költségeiről szólván (70. §) megállapította a szabályrendelet, hogy - a nevelésre alkalmas életkor elérése után - a gyerekek tanítása a szülők feladata, az iskolák létesítésének pedig az összes költségeit a lakosságnak kell viselnie. Az elöljáróknak kell gondoskodni az iskola épületéről és felszereléséről, de a tanító megélhetési forrásainak a biztosításáról is. Az is186