Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 14. (Kaposvár, 1983)
Tilkovszky Lóránt: Egy el nem hangzott Bajcsy-Zsilinszky-beszéd
herceg operatiói, kik talán másutt vitéz generálisok voltak, országunkban haszontalanul múltak el; meglátjuk a sok várak s erősségek megadásában az idegeneket vétkeseknek lenni. Mert Budát megtartja vala Nádasdi Tamás Szulimán ellen, ha az idegenek nem kénszerítik vala a feladásra, kik miatt maga is csaknem rosszul jára; meglátjuk amaz vitézlő urat Losoncit Tömösvárral együtt veszni az idegenek miatt; idegen volt Áldana, ki Lippát, idegen volt Liscanus és Salamanca, kik Esztergomot gyalázatosan feladták; idegenek miatt vitéz Nyári Pálnak is Egret meg kelle adni, Tata idegenek miatt veszett, Pápa idegen nép miatt s vele együtt törőkké lőn; Kosztaniczát Horvátországban egy Kránicz veszté el. Székes-Fejérvár is így vésze idegen miatt, Erdődöt, Győrt, Klisszát, Kanizsát idegenek árulták el. Tekintsük meg, Katziáner expeditiójában mint jára, tekintsük Basta, Svendi Lázár, Belgiojoso, Colaldo, Buguoy, Roszwurm, Montenegro, Eckenperger, Hardegg hadakozásait: bizonyára semmi jónkra nem voltak. Tekintsük Erasmus Teufel harcát, ki nemcsak szerencsétlenül, és egész keresztény nemzetnek olyan gyalázatjára volt, hogy soha eleget rajta nem bánkódhatunk, holott azt írja Istvánfi, egy meszely vajon vagy mézen árulnak vala egy németet a törökök. Nézze meg Joviust, a ki Istvánfinak nem hiszen. De nem láttunk viszont ennyi sok dicsőséges más operatiókat, avagy szállott váraknak megsegítését, avagy török földön vitéz progressusokat; és ha melyek voltak is talán néha, egy április szeléhez hasonlók voltak azok a segítségek, melyek oly nagy dicsckcdéssel hazánkban jöttek nyáron, s aratás után őszszel, jól megrabolván országunkat, visszamentek s magunkat magunknak hadtak; kinek nagyobb bizonyságát a ki látni akarja, nézze meg Istvánfiban, XXVIII. részében vége felé, és több sok más helyeken. 15 Pedig ama jó Istvánffy Miklós, kinek nagy történeti művére 16 hivatkozik Zrínyi, nem volt valami szenvedélyes kuruc, hanem ellenkezőleg, derék labanc férfiú, a bécsi udvar kegyeltje, udvari állások viselője, majd nádorhelyettes, nagy történeti művét sem az erdélyi fejedelmek nyomatták ki, hanem maga Pázmány Péter, nem vádolható hát németellenes elfogultsággal. Zrínyitől Kossuth^g Az az újabban divatossá vált történelemszemlélet, mely elképesztő és idegenszerű fanatizmussal szeretné beletuszkolni és belegyömöszölni a magyar állam jó ezer esztendejét, annak minden szabad szárnyalásával, lángelméinek és hőseinek szikrázó eredetiségét a nemzetnek mérhetetlen áldozatával a maga szellemi és politikai önállóságáért vívott minden mérhetetlen áldozatával egyetemben — a „keresztény-germán kultúrközösség" eszmegyára sablonjába, nem győzi eléggé ünnepelni Budavár visszafoglalását és a török kiűzését, noha az nyilvánvalóan nem német, hanem európai nagy keresztény fölbuzdulás és erőfeszítés eredménye volt. Igaz, e küzdelmekben a magyar mellett elsősorban a németbirodalmi fegyvereké volt a döntő szó. De milyen későn! Milyen keserves 150 esztendő múltán! E 150 év alatt hányszor volt csak gyepű a bécsi hatalmasok szemében a szegény magyarság földje, melynek nem is volt más hivatása, minthogy távoltartsa a törököt Bécstől és az örökös tartományoktól. Istvánffy és Zrínyi, és küzdelmeinknek, egyszerre törökkel és némettel való harcainknak egyéb részesei és tanúi és e harcainknak nemzetünk és országunk ábrázatára szántott nyomai: világ végéig hangosan szólnak e szenvedésekről. Kurucok és labancok egyformán, néha a labancok, mint a „nagy" nádor Eszterházi Miklós és Pázmány Péter dörmögéseikkcl és keserű kifakadásaikkal túltesznek a legszenvedélyesebb kurucokon is. A török kiűzése után kellett volna okos, tervszerű, de magyar szellemű telepítéssel elindítani az új, területileg megint teljessé vált magyar életet. De Bécsből idegeneket telepítettek a magyarság nyakára, azokat ellátták minden jóval. A szegény kipusztult magyarság helyébe, a legdúsabb földekre telepítették le őket, nem is titkolva, hogy ellensúlyául a „rebellis" nemzetnek. I. Lipótnak első dolga volt hálára szorítani ezt a mérhetetlen szenvedésen átment magyar nemzetet s kierőszakolni már Budavár visszavétele után következő esztendőben az 1687. évi II. tc-kcl a Habsburgok magyar trónjának örökletessé tételét. Ugyanakkor a hitbizományok intézményével „kárpótolta" a nemzetet, ahogy Deák Ferenc mondotta 1834. július 12-én tartott követi beszédében, - ...a magyar oligarchiának ajándékul, a külföld feudalizmusából credett ezen in... tézetet adta förendeinknek, cserébe az Arany. Bulla utohó záradékáért, melyet mint veszedelmest, akkor eltörlöttek. 17