Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 14. (Kaposvár, 1983)
Tilkovszky Lóránt: Egy el nem hangzott Bajcsy-Zsilinszky-beszéd
Vajon minősíthető-e józanul és tárgyilagosan a német-magyar sorsközösség tényének Budavár visszavétele és a török kiűzése, mikor utána nyomban valóságos rémuralom szakadt az országra a bécsi abszolutizmus és germanizáló politika jóvoltából? Vájjon a „sorsközösség" megnyilatkozása volt ama nevezetes Hocher Pál bárónak, Lipót császár főkancellárjának nemzetünkkel szemben hangoztatott jelszava, hogy „egyetlen orvosság a halál, mert a halottak nem fészkelődnek"? Vagy talán a Pázmány Péter prímási székébe ült Kollonits gróf, a nagy magyargyűlölő és magyarüldöző, a nagy idegenteiepítő, őseinknek kisemmizője a magyar földből a ncoacquistica commissio 18 dúlásai útján, személyesítette volna meg ezt a sorsközösségi elvet, aki nem is nagyon titkolta, hogy rabbá és koldussá akarja tenni a magyarságot? Ha történelmi valóság volna ez a könnyelműen hirdetett sorsközösség, nem éppen a török kiűzése nyomán kellett volna legtisztábban megnyilatkoznia? És ha van ilyen sorsközösség, elképzelhető az, hogy II. Rákóczi Ferencnek, akit valósággal németnek neveltek, a magyarság sanyargatásának, üldöztetésének, az ország minden részéből fölhangzó jobbágyi jajkiáltásoknak elemi erejű sugallata alatt végül is át kellett vennie a tarpai paraszti és kurtancmesi fölkelők kezéből Beregszász piacán a szabadságharc zászlaját? Nyolc esztendeig birkózott Rákóczi és Bercsényi hadi népe a bécsi abszolutizmussal, de vájjon a németmagyar sorsközösség nevében? Rákóczi szabadságharca mégsem volt hiábavaló és terméketlen vérontás: nyomában némileg emberségesebb világ következett, főleg Mária Teréziának 40 esztendős uralkodása alatt. De az emberség fejében cserébe a magyar nemzeti és állami öntudatról, önállóságról való lassú és csöndes lemondatás szándékát tette a másik serpenyőbe a valóban nagy királynő. Uralkodása során már-már álomra is szenderült ez a felsőbbrendű magyar politikai öntudat és akarat, de szerencsére fölébresztette II. József nyílt és kíméletlen germanizáló iránya a nemzet elbágyadt lelkiismeretét. A „német-magyar sorsközösség" bécsi arca megint megmutatta magát tíz esztendőn át. Míglen 1790-ben József császár öccse, II. Lipót szentesítette a pozsonyi országgyűlés híres X. tc.-ét, mely újból visszaállította, ünnepélyes formában, Magyarország teljes állami önállóságát és függetlenségét. Ezen az országgyűlésen indult meg a nagy reformkorszak, mely dicsőséges szellemi és politikai küzdelmek során a 48-as törvényhozásban érte el csúcspontját. De ez az 58 esztendő s annak minden irodalmi, politikai, társadalmi küzdelme: szakadatlan szabadságharc, valóságos szellemi fölszabadító hadjárat a német elnyomás alól. Míg végül Kossuth szabadságharca világtörténelmi érvényű bizonysága annak, hogy Magyarország egészségesebb és erősebb Ausztriánál. Hiszen Kossuth és Görgey nemcsak az osztrák ármádiát verte meg s elfoglalhatták volna, ha éppen akarták volna, Bécset is, Szent István és Mátyás király példájára, hanem a Bécsből ellenük uszított szerb, horvát, román, erdélyi szász és tót fölkeléssel is könnyűszerrel leszámolt. A Nyugateurópa és Keleteurópa között egyensúlytartásra Istentől rendelt Magyarország katonai összeroppantásához a nyugat legjobban és legközelebbről érdekelt osztrák birodalmának és az orosz birodalomnak összefogása volt szükséges. Halhatatlan dicsőségére Árpád nemzetének. Világos neve ugyan a szabadságharc összeomlásának idejében és az utána következő gyászos Bach-korszakban úgy hangzott, mint az újabb nagy magyar temető neve. Még olyan nagy és tiszta szellem számára is, amilyen Kemény Zsigmond volt. De a mi szemünkben, tisztelt magyar képviselők, csak a föltámadás kapuja lehet a legutóbbi szabadságharcunk; az évezredes magyar európai hivatás újabb századokra való megbizonyítása és föltámadása a magyar katonai dicsőségnek, világraszóló igazolása nemzetünk önbizalmának, öntudatának és áldozatkészségének s annak a tételnek, mellyel mindenkinek, barátnak és ellenségnek számolnia kell, hogy a magyarságot senki nem mérheti igazságosan számokkal, hanem csupán lélekkel. Ez a szabadságharc és utána a 18 esztendős elnyomatás korszaka, fölakasztott, agyonlőtt, fegyházra vetett, külföldre üldözött nagy és hű magyarok sorsa - ám beszéljen, ha tud, a német-magyar sorsközösségről! Deák Ferenc és az 6 „labancsága" De én, t. Ház, mint ahogy az előzőkben Zrínyi Miklóst és Istvánffyt szólaltattam meg, ahelyett, hogy a keleti fölkelők és szabadságharcosok, a Bocskaiak, a Bethlenek, a Rákócziak vérforraló panaszait és bíztatásait idéztem volna, holott a szívem ezekhez húz, a keleti magyarokhoz, és az sem volna éppen természetellenes dolog, ha egy tiszántúli magyar képviselő, aki személy szerint először Bocskai bihari, aztán Rákóczi beregszatrnári népét képviseli a magyar országgyűlésben," 1 Bocskai megrendítő politikai végrendeletére emlékeztetné képviselőtársait e nehéz időkben, vagy Rákóczi kiáltványára: „Recrudescunt vulnerà . . .' ,3 ° De én Deák Ferencet kívánom idézni a magam igazolására, a haza bölcsét, a hűvös és ki-
