Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 14. (Kaposvár, 1983)

Tilkovszky Lóránt: Egy el nem hangzott Bajcsy-Zsilinszky-beszéd

gère szavazza meg, a szélsőjobboldal is a maga felelősségére ujjong és lelkesedik. Én is a magam felelősségére emelem föl kevés jelentőségű ellenző szavamat. Nem azt mondom, hogy nem volna szebb, mutatósabb, ideálisabb, ha a nemzet a legnagyobb kérdésekben valóban meg tudna egyezni, ha az országgyűlés mindkét házának minden tagja meggyőződéssel állhatna oda egy-egy sorsdöntő javaslat mögé, aminő ez is, hogy így is bizonyítsa a nemzet lelki és lelkiismereti egységét. De t. Ház, még mindig nem a legrosszabb eset, ha egymás iránt való megbecsüléssel, egymás meggyőződésének tiszteletével mondjuk meg más és más véleményünket, ahelyett, hogy egymás elől, vagy a nemzet közvéleménye elől, vagy akár a nagyvilág elől eltitkolnánk. A nemzet felsőbbrendű közösségtudata nem azonos véleményeket követel tőlünk, hanem egyforma bátorságot és önzetlenséget az ország nagy létkérdései megítélése körül és egyenlő áldozatkészséget a nagy magyar ügy szolgálatában. Megvallom, nekem egyénileg még bizonyos mértékig nehezemre is esik éles ellenvéleményt nyilvánítanom a kormány külpolitikájával szemben. Teleki Pálnak és kormányának történelmi érdemeit a délvidéki, a kárpátalji és az észak-erdélyi revízió szerencsés megvalósítása körül én is csakúgy elismerem, mint a kormánypárt bármely lelkes tagja. Sőt azt is megvallom: itt az ellenzéken is megnyugtatónak érezzük, hogy a Miniszterelnök Űr a magyar fajta évezredes politikai ösztöneit és beidegzettségeit hordozza vérében és idegeiben. Csakhogy engedjen meg az igen tisztelt Miniszterelnök Űr, az egyetlen nagy magyar ügyet a legjobb magyarok is, nehéz időkben különösen, bizony többféle módon szolgálták, tíz évszázad alatt. Elv és gyakorlat: jogfenntartás és kompromisszum Voltak államférfiaink, politikusaink, pártjaink és politikai irányaink, akik és amelyek előbbre valónak érezték és vallották a nemzet napi továbbélésének szolgálatát, biztosítását, ez volt a hivatásuk, erre vállalkoztak. És voltak, akik a jelen szorongattatásai alatt is a múlt és a távolabbi jövő fölé építgették a szellemi hidakat. A magyar politika ősi — árpádi és szentistváni - elvei, hagyományai, módszerei kerültek gyakran szembe a mindennapok tényeivel és követelményeivel. S még csak azt sem mondhatjuk, becsületcsen és tárgyilagosan, hogy mindig az elvi intranzigencia'

2 jelentette a nagyobb bátorságot és hősiességet történelmünk folyamán, vagy éppen a több, jobb, teljesebb magyarságot. Bicskát rántanék arra, aki „jobb magyarnak" hirdetné Kossuth Lajost Deák Ferencnél, vagy megfordítva. Most sem azt mondom, hogy az én állásfoglalásom a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozás ellen a politikailag helyesebb, ezt csak a jövő döntheti el. Sőt az a szándék is távol áll tőlem, hogy a mai rendkívül nehéz és bonyolult nemzetközi helyzetben valaminő, részleteiben is pontosan kicirkalmazott, dogmatikus politika tételeit kérjem számon a kormánytól. Hanem igenis, fölszólalásommal másodszor annak a meggyőződésemnek szeretnék kifejezést adni, hogy egyetlen nemzet se kerülhet súlyos, a legsúlyosabb kockázat vállalása nélkül szembe a maga évszázadosán, vagy évezredesen kialakult történelmi küldetésével, szerepével, hagyományaival, egész históriai egyéniségével. S ha mégis ilyen óriási kockázatvállalás bármi tiszteletreméltó okból és bárminő komoly államférfiúi meggondolással megtörtént, első teendő, hogy legalább az ellenzék rögzítse le újból a hagyományos magyar álláspontot, hogy arra visszatérni, vagy azt újból megközelíteni lehessen szerencsésebb körülmények között. Aki a magyar történelmet ismeri, az tudja, hogy elv és gyakorlat, jog és tényleges helyzet az utóbbi négy évszázadban vajmi ritkán fedhette egymást nemzetünk és államunk életében. De éppen ezért a gyakorlat sohasem nélkülözhette az elvet, különben román stílusú ekvilibrizmussá

3 aljasult volna a történelmi magyar politika. Igaz másfelől, hogy az elvi fönntartás sem nélkülözhette a gyakorlati kompromisszum életmentő erejét, különben a magyar állam elsorvadt volna a jogfenntartás mozdulatlanságában, életből való kisemmizettségében, reménytelennek tetsző várakozásában. Mindamellett egyetlen magyar nemzedék sem felejtheti el, hogy Magyarország jó 600 évig volt megszakítás nélkül a maga belső és külső törvényei szerint berendezett, élő és cselekvő önálló birodalom, a honfoglalástól Mohácsig. És nincs, nem születhet olyan magyar nemzedék, mely nemzeti életének és államának legfőbb elveit, a mindenkori magyar politika elveit ne ebből az első hat évszázadból, annak belső törvényeiből és tanulságaiból merítené. Elmondhatjuk: a világtörténelemben páratlan jelenség, hogy egy nemzet életében olyan elhatározó szerepet játsszék a múlt és az örökölt hagyomány még akkor is, amikor abból, időnként, jóformán semmi más nem maradt meg, mint a puszta jog, beleírva Werbőczi Hár-