Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 14. (Kaposvár, 1983)

Tilkovszky Lóránt: Egy el nem hangzott Bajcsy-Zsilinszky-beszéd

mas Könyvének törvénygyűjteményébe, de az egymásra következő nemzedékek lelkébe, örökölt politikai, jogi műveltségébe, idegeibe is. A jogfenntartás erejének világcsodája az a magyar állam, mely 1848-ban újból Európa és a nagyvilág szeme elé bontakozik. Valójában három tényezőből alakul Mohács után a magyar történet: jogfenntartásból, melynek során a nemzet - természetesen a mindenkori politikai nemzet - 1526-tól 1867-ig egyetlen olyan alaptörvény - „sarkalatos" törvény - alkotására nem kapható, melyben az országgyűlés szabad beleegyezését adná a magyar állam belső teljességének és külső függetlenségének megcsonkításába; Kossuth Lajos joggal veti szemére Deák Ferencnek, hogy a 67-cs kiegyezés először juttatja „a jogfeláldozás sikamlós terére" a nemzetet; fölkelésből a nemzet jogát, államának szuverenitását és függetlenségét tipró külső hatalmi tényekkel szemben, ilyen fölkelés volt a Bocskai Istváné, a Bethlen Gáboré, a Rákócziaké és Kossuth Lajosé ; és végül kompromisszumból, mely a nemzet joga és a szabadságharcok ereje segítségével időnként tisztességes megegyezésre törekedett olyan hatalmakkal, melyeket végkép legyőzni nem tudtunk. Kétségtelenül kompromisszum a nemzet örök céljai, hivatása és a konkrét lehetőségek között: Bocskai bécsi békéje 1606-ban, Bethlen Gábor nikolsburgi békéje 1622-ben, második bécsi békéje 1624-ben, I. Rákóczi György linzi békéje 1645-ben, az 1687. évi II. tc, mely örökletessé tette a Habsburg-ház számára a magyar trónt, a Pragmatica Sanctio (az 1723. évi I. és II. tc), a magyar alkotmányt II. József dúlása után visszaállító 1790. évi X. tc. Bizonyos mértékig kompromisszum még a 48-as alkotmányreform is, az 1848. évi III. és V. tc, hiszen vállalta a perszonális uniót és a Pragmatica Sanctióval vállalt közös védelmet Ausztriával. Még inkább kompromisszum az 1867-es kiegyezés és a rá épített osztrák és magyar dualista rendszer, mely sarkalatos törvénnyel, az 1867. évi XII. tc-ben, reálisunióvá alakította át Magyarország kapcsolatát Ausztriával, amely addig jogilag mindig perszonálunió volt. Mind e kompromisszumok között 1867-en innen és túl éppen az a nevezetes, Kossuth Lajos által örökre lerögzített választóvonal, hogy a nemzet az 1867. évi XII. tc-ben először adta ünnepélyes beleegyezését ahhoz, hogy állami szuverenitása és teljessége a közös osztrák-magyar külügy, hadügy, pénzügy és a delegációk intézménye révén súlyos csorbát szenvedjen. S ha a két korszakot s a bennük jelentkező nemzeti kompromisszumokat jellemezni kívánjuk, azt kell mondjuk: 67 előtt szigorúbb a jogfenntartás, de nagyobb a nemzeti és állami önállóság kényszerű ténybeli csonkulása; 67 után nagyobb a tényleges önállóságunk, de megtörik a jogfenntartás egyenes vonala, elmosódik államunk belső csonkaságának tudata s egyre lanyhul az egymásra következő nemzedékekben a törekvés, a valamikor törhetetlen akarat, a szentistváni állam belső teljessége, és külső függetlensége visszaszerzésére. Negyvennyolc és hatvanhét Fájdalom, a mi gyarló nemzedékünk fülében nem cseng tovább Kossuth Lajos híres Cassandra-levelének visszhangja, melyben a torinói remete megjósolta a magyar állam integritásának összeomlását a 67-es kiegyezés kompromisszumának életsorvasztó túlságos mértéke következményeként. Magam nem merem azt mondani, hogy a 67-cs kiegyezésnek okvetlenül Kossuth sötét jóslatai igazolását kellett törvényszerűen maga után vonnia. Inkább hajlom ama fölfogás felé, hogy Deák igazi szellemének későbbi meghamisítása igazolta végül is betű szerint Kossuth jósigéit. Bizonyosság számomra, hogy ha van cezúra 1867 előtt és 1867 után való politikai történetünk között, legalább ennyire van éles választóvonal az igazi deáki politika és a későbbi 67-es orthodoxia politikája között. Deák sohasem titkolta, hogy a 48-as teljes állami függetlenség és szuverenitás elérése volt a célja. A kiegyezést elfogadtató hatalmas beszédében is hangsúlyozta, hogy egyelőre nem tudott többet elérni. Deák sohasem leplezte azt nemzete előtt, hogy a kiegyezés kompromisszum, nem pedig valami véglegesség, vagy az elképzelhető legjobb megoldás. Az igazi hanyatlás ott kezdődik, mikor a magyar államférfiakból és a magyar közvéleményből kezd kiveszni annak tudata, hogy a kiegyezést tovább kell fejleszteni a 48-as állami teljesség, az önálló magyar birodalmiság felé. Vagyis T. Ház, nem az. volt a baj,, vagy legalábbis nem a legnagyobb baj, hogy Deák egy csodálatosan lángeszű kompromisszumot kötött 1867-ben a dinasztiával, hanem az, hogy utódai elfelejtették, hogy ez a megegyezés kompromisszum volt s a nemzet élete abba örök időkre bele nem rozsdásodhat. Ügy ünnepelték ezt, a magyar jogrendszerben először