Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 12. (Kaposvár, 1981)

Varga János: Megye és haladás a reformkor derekán (1840-1843) (Befejező rész)

ennél nincs jobb „közvetlen lépés" a népképviselet felé: lehetősége csábítóan hathat a népre, és erősítheti az ösztönt az örökváltságra; könnyítheti a jogkiterjesztés folyamatát, mert teljesen szabad embertől nehezebben tagadható meg a képviselet; a személyes szavazatjoggal rendelkező köznemesség ezt nemcsak elfogadja, de segíti is; ezen az úton a jogkiterjesztésben fokozatosság érvényesül, a szabad községek közgyűlési részvétele pedig elindítja a megyeszerkezet képviseletivé alakulásának folyamatát. Mert a megye, ha nem egy kiváltságos osztályt, hanem - „mit isten adjon mihamarabb, különben talán majd késő lenne" - egy „egész népet és nemzetet" jelent, nem tarthatja meg ősgyűlés jellegét: rendeltetését, miután több tízezres tömeggel lehetetlen tanácskozást tartani, csak akkor töltheti be, ha képviseletivé alakul át. Természetesen oly formában, hogy jogait senki sem személyesen, hanem képviselők útján gyakorolhatja. Ilyen változás a megyében viszont szükségképpen maga után vonja a törvényhozás rendi jellegének megszűnését: az alsóház a nemesség képviselőjéből a nép összességének képviselőjévé válik, és e minőségben léphet fel a diéta másik táblájával szemben is a szükséges társadalmi-gazdasági újítások mellett, kényszerítheti azt a polgári reformok elfogadására. A jogegyenlőség megvalósításának e tipikusan reformista, a fokozatosság elvére épülő, taktikailag ügyes, mert a feltételekkel is számot vető koncepciója kimunkálásában Kossuthé volt a főszerep, de a vezető liberálisok zöme egyetértett vele. A koncepció lényege az volt, hogy az örökváltsággal felszabaduló helységek népét a köznemesség személyes szavazat jogának a követutasításokban, a szabad királyi városok megemelt számú voksainak pedig a diétán érvényesülő segítségével a megyében képviselet formájában jogokhoz juttatni, ezáltal a megyét - tartalmának „demokratizálásával" - erőben és tekintélyben szilárdítani, egyszersmind alapot teremteni arra, hogy előbb a megye, majd a törvényhozás is népképviseletivé rendeződjék át. A megyét nem a törvényhozás helyett, hanem mellett, nem kiküszöbölése, hanem egyebek közt éppen népképviseletivé alakítása, ezáltal súlyának gyarapítása érdekében kívánták őrizni-fejleszteni. Gorove ki is jelentette: megtagadná a legszabadabb municipális rendészért is, ha az önhatóságához „a haza érdekeit képviselő törvényhozó test ellenére" ragaszkodnék. Ilyen törvényhozó testnek a megyerendszer útján történő létrehozására azonban csak akkor lehetett remény, ha a megyei jogok gyakorlásának formájában a nép összességének képviselethez juttatása előtt nem történik semmi változás; pontosabban: ha a köznemességgel együtt az a nemesi értelmiségi réteg is megőrzi személyes voksjogát, amelynek többsége a jogegyenlőség táborához tartozott. Kossuthék ezért az 1843-i diéta küszöbén is, amikor újra fellángolt a vita a megyei élet és szerkezet körül, legfeljebb abba voltak hajlandók belemenni, hogy a megyei voksjogot az elemi iskola elvégzéséhez kösse a diéta. De vajon a megye funkciójának értelmezésében és a municipális rendszer védelmében Kossuthéknak volt-e igazuk? Számos részkérdésben tagadhatatlanul túlzásba vagy tévedésbe estek. Az indokoltnál magasabbra értékelték azt a nemzetfenntartó szerepet, amelyet a megye az adott kort megelőzően játszott. Múltját, mivel kevés szót ejtettek róla, hogy annak idején a retrográd erők önmaguk fellegvárává építették ki, a ténylegesnél előnyösebb színben tüntették fel. Nem helytálló az a kép sem, amelyet létrejöttének körülményeiről rajzoltak. A megyében részes társadalmi erők számszerűen legnagyobb csoportja: a köznemesség iránt túlzott illúziókat tápláltak. Mindez, valamint az is, hogy olyannyira szé-