Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 12. (Kaposvár, 1981)

Varga János: Megye és haladás a reformkor derekán (1840-1843) (Befejező rész)

korol a megyei és városi testületek felett; hatalmának a megyeszerkezet rovására menő' gyarapodása veszedelmes, és ráadásul a megye megszorítása a kormányt sem feltétlenül erősíti. A hiba nem a centralizáció hiányában és a megyerendszer létezésében, hanem - és itt Pulszky ügyes fordulattal a konzervatív Dessewffy Emilnek egy korábbi megjegyzésébe kapaszkodott! - ,,a végrehajtó hatalom kollegális szerkezetében" van! E szerkezet előnye ugyan, hogy a.tagok kölcsönös ellenőrködése akadályozza az egyoldalúságot; hátránya viszont, hogy roppantul lassítja az ügyintézést, teljességgel kizár minden felelősséget, mellette kiirthatatlan az esetleges visszaélés, mert sohase egészében és egyszerre újítja meg önmagát, végül: kezdeményezésre, nagyobb tervek keresztülvitelére alkalmatlan. Sőt oly országban, amint Magyarország, ahol a fejedelem csak hozzájárul a törvényekhez, a nemzet viszont a végrehajtást is illetékes ellenőrizni, ahol a kezdeményezés nem a kormánytól indul ki: a kollegiális kormányzat, ha ráadásul még fel is van osztva több szerv között, következetes irányításra képtelen, az ügyintézés lassúsága miatt bizalmatlanságot szülő, tehát a lehető legrosszabb rendszer. Különösen káros a nemzeti átalakulás, a régi formák és intézmények változtatásának-javításának korában, amikor a kormánynak a nemzet állapotát értőnek, törekvéseit irányítónak és következetesnek kellene lennie, mert másképp minden lépése végzetteljessé válhat, ingadozása pedig arra készteti a nemzetet, hogy mozgalma vezetőit önmagában keresse. Mi hát a legjobb megoldás? Pulszky válasza nem hagyott kétséget az ellenzék távoli céljai felől: A nagy ügyek centralizálása, a kicsik decentralizálása, de „egyes ember" a kormány élére, aki köré a minisztérium tömörül; közös törvény, egységes bíráskodás és „törvényelőtti egyenlőség" az ország minden lakójának; a földművelés, ipar, kereskedelem és nevelés érdekeit ismerő-védő, „középítés által erős, a nemzet többségének nézeteit képviselő minisztérium" a kormány élére; mellette pedig „kifejlett önkormányzású törvényhatóságok s helyhatóságok". Kossuth mindezt még kiegészítette és némileg ki is igazította. Rámutatott, hogy centralizáció mellett akkor se mehetne mindig és mindenütt legjobban a közigazgatás, ha a kormány soha semmiben sem tévedne; egyetlen káros rendelkezése viszont megrázkódtatást okoz. Hogy pedig a diéta lehetetlennek, illetőleg képtelennek bizonyul az ország szükségleteinek fedezésére, annak oka nem a megyei autonómiában, hanem talán „a nemzet éretlenségében s a casták túlnyomóságában" keresendő. Alkotmányos nemzet kettőt nem engedhet csorbítani: nemzetiségét és megyei szerkezetót. A megyeintézményt, amely „léte kulcsa", feladata őrizni, alapjait hatóságának terjesztése nélkül tágítani, és szerkezetének csonkítása nélkül összhangba hozni az új idők által követelt új intézményekkel. Szontágh később hozzáfűzte: olyan központosításra van szükség, amely a szétágazó erőket-érdekeket „nemzetirányosan" centralizálja, de nem „nivelláló hatalom", hanem „közös célnak ismert legfőbb állami érdek alatt". A Hírlapban napvilágot látott megnyilatkozás szenzációt keltett. Liberálisok és konzervatívok teljes joggal tekintették úgy, mint a reformmozgalom vezérkarának elvi állásfoglalását. Hatására kapott hét megye követutasító választmányában többséget az a gondolat, hogy a kormányszerveket felelőssé kell tenni működésükért az országgyűlés előtt. Legmesszebbre Vas megye választmánya ment, amely a Helytartótanácsra és a Kancelláriára egyenesen büntetőjogi felelősséget kívánt megállapíttatni. A kormánypárt viszont felhördült: érthetetlen-