Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 12. (Kaposvár, 1981)

Varga János: Megye és haladás a reformkor derekán (1840-1843) (Befejező rész)

nek találta, hogy a cenzúra mindezt átengedte, és sajnálkozott, hogy a színvonalas visszavágásra leginkább képes Dessewffy Aurél időközben meghalt. A konzervatívok pontosan felfogták a mondanivaló lényegét, amellyel a sajtó hasábjain, mégha nem is közvetlen célkitűzés, hanem csak óhajtás formájában, most először rukkolt ki az ellenzék: a nemzet többségének akaratából születő, e többséget képviselő - következésképpen felelős - kormány, amelyet végrehajtó és politikai kezdeményező jogkörüket megtartó megyék vesznek körül. Megértették, hogy a reformerek ilyen kormányra gondoltak akkor is, amikor az alkotmányosság „más" biztosítékát emlegették, és amelyet - hihetőleg - éppen megyei segédlettel óhajtottak majdan megteremteni. Ezért újult erővel melegítették fel a megyerendszer ellen már korábban összehordott vádakat-rágalmakat és a ténylegcsen létező árnyoldalakat. A kormányszerveket pedig most már mind gyakrabban azzal ijesztgetve Ösztökélték gyorsabb cselekvésre, a liberálisok mozgásterének és befolyásának korlátozására, hogy az oppozíció a birodalom és Magyarország elválasztásán, önálló kormány alakításán dolgozik! Egyidejűleg, hol közvetlenül, hol pedig közvetve, mint például a háziadó vállalása módjának fejtegetése kapcsán, ismételten oly indítványokat vetettek fel a nyilvánosság előtt, amelyek szerintük csupán a visszaélések megszüntetését, a megyei élet tisztaságát, valójában azonban a megyei erőviszonyoknak a konzervatívok előnyére váló módosulását is eredményezhették volna. Javaslataik részben a megyei jogokat élvezők számának, részben bizonyos jogélvcző rétegek befolyásának csökkentésére irányultak. Andrássy József, de mások is, 1840-ben még csak elemi iskolai végzettséghez és a hazai törvények minimális értéséhez kívánták kötni a szavazatjog gyakorlását, arra hivatkozva, hogy a rendbontók általában az analfabéták közül kerülnek ki, holott a manipulálható nyers tömeget nem egyedül ők alkották. Azután egyesek gróf Sztáray Albert nyomán azzal az igénynyel léptek fel, hogy a többet fizetőnek több voksa legyen; majd Zsedényi Edének azt az ötletét kapták fel, amely szerint megszabandó mennyiségű adó után mindenki egy egész szavazatot bírt volna, a többi nemes közül pedig összesen annyi rendelkezett volna egy-egy egész vokssal, ahánynak adaja együttvéve eléri a teljes szavazatra jogosságot biztosító adómennyiséget. Kossuth, de más liberálisok, így Szontágh is, szembefordultak minden olyan kísérlettel, amely a jogélvezők számának szűkítésére irányult, vagy pedig olyan feltételt szabtak elfogadásához, amelyről előre tudták, hogy a konzervatívtábor egyelőre úgysem járulna hozzá. Kossuth ismételten kifejtette: A reform minden lépését arra szeretné irányulva látni, hogy „a nép is osztályosává tétessék" az alkotmány áldásainak, mert politikai hitvallásának legfőbbike az, hogy az alkotmánynak „a nép összességére" kell kiterjednie. Azt a gondolatot, hogy vagyonához, illetőleg az esetleg fizetendő adó mennyiségéhez igazodjék a megyében mindenki politikai jogának súlya vagy terjedelme, kereken elutasította; Sztáray javaslatát pedig csak akkor tartotta elfogadhatónak, ha nem korlátozódik a nemességre, hanem a nép összességére is ténylegesen vonatkozik, azaz ha a nemtelen adófizetők ugyanannyi voksra kapnak a megyében jogot, amennyi adójuk összege után illetné őket, ha nemesek volnának, és e jogot képviselet útján gyakorolhatják. A konzervatívok javaslatainak érvényesítése a kisnemesek jelentős részét fosztotta volna meg voksjogától, illetőleg szavazataik számát és ezzel befolyásukat csökkentette volna. E megoldás szimpatikusnak tűnt azoknak a liberálisok-