Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 12. (Kaposvár, 1981)

Varga János: Megye és haladás a reformkor derekán (1840-1843) (Befejező rész)

1842 júliusában a pesti hitközség által szervezett országos összejövetel, amelyen minden megye zsidóságát két teljhatalmú követ képviselte, újabb kísérlet nyitányaként határozta el, hogy a türelmi adó megváltása fejében 10 évi részletfizetés mellett 1 200 000 forintot ajánl fel a Kamarának, és vállalja a másfélmilliós hátralék tisztázását is. A nemesi liberálisok egyik csoportja, a taxakérdéshez a törvényesség oldaláról közelítve, radikálisabb megoldás mellett volt: a türelmi adónak kárpótlás nélkül történő' eltörlése mellett foglalt állást. Hangot adott ennek már az 1839-40-i diéta alatt is, majd még erősebben 1841-ben, amikor a Helytartótanács utasította a megyéket, hogy a taxa behajtásához adjanak karhatalmat a kamarai tisztviselők mellé. Huszonkilenc megye egyértelműen megtagadta a segítséget azzal, hogy törvénytelenség elkövetésében nem vállal a kormánnyal semmi közösséget, jogtiprásra és alacsonyításra nem üti asszisztálásával a törvényesség pecsétjét. Egy részük a rendeletnek még kihirdetésére se volt hajlandó, másik csoportjuk küldöttségileg tiltakozott a Helytartótanács előtt. A kormány a rendeletnek most már határozottabb hangú megítélésére kényszerült. Erre az engedetlen megyék zöme meghátrált ugyan, és szolgabíráit tessék-lássék a türelmi adó beszedésére utasította, de legtöbbjük - mint Győr vagy Trentsén - a szokásos jegyzőkönyvi óvás mellett. Néhány azonban továbbra sem hajtott fejet: Békés, Borsod, Csanád és Nógrád előző határozata mellett maradt, és Bihar is a taxának csupán összeírására mutatott készséget, tényleges begyűjtésére viszont nem. A megyék magatartása a taxakérdésben a liberalizmus terjedésének tünete volt, mélysége fokmérőjének azonban nem tekinthető. Kifejezte, hogy a nemesi reformizmus - márcsak a zsidóság rokonszenvének megnyerése végett is - kész lerombolni a keresztény és a zsidó állampolgárok közé húzott falak egyikét, de nem jelentette a zsidóemancipáció teljességének igénylését. A zsidóság egyenlősítésének más vonatkozásaiban a megyék szűkebbmarkúaknak bizonyultak, mint a türelmi adó ügyében. A taxakérdésben tapasztalt harciasságukat csak másodsorban táplálta a zsidók jog- és érdekvédelmének szándéka: a vele kapcsolatos rendeletben olyan kormánykísérletet láttak, amoly a társadalom egyik elemét sújtó önkényben a megyéket hatalmi szóval akarja bűnrészessé tenni, és mindenek előtt ezt a tendenciát kárhoztatták benne. A liberálisok megyeteóriája és kísérletei, amelyek az elmélet gyakorlati alkalmazására irányultak, merőben keresztezték a régi és újkonzervatívok elképzeléseit. Igaz, ők is takaróztak a megyei autonómiával, ha érdekük úgy diktálta: Freiseisen János, gróf Schönberg beregi uradalmainak jószágigazgatója, 1841-ben a jobbágy telkes nemesek adóztatásáról folyó vitában egyértelműen jelentette ki, hogy a megye törvényerejű szokást a törvény végrehajtásának mellőzésével is jogosult teremteni. Általában mégis Kossuthék teóriája ellen fordultak mindazok, akik a megyei rendek jogainak szélesítésétől az arisztokrácia és szövetségesei hatalmát, illetőleg a liberális törekvések megyei érvényesülésétől osztályérdekeiket féltették, és éppen ezért a megyék jogkörének megnyirbálását, a kormányhatalom erősítését tartották kívánatosnak, sőt szükségesnek. A nyilvánosság előtt az újkonzervatív Dessewffy Aurél és társai vették fel a harcot a liberálisok megyeelméletével; ők a liberalizmusnak egyenesen a centrális hatalom szilárdítása útján reméltek gátat vetni. Dessewffyék azzal a jelszóval, hogy a kormány képes - sőt egyedül képes - annak megítélésére, ami a nemzetnek jó, és akarja is azt, agitációt kezdtek ,,a kitűnőségek" megnyerésére