Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 12. (Kaposvár, 1981)

Varga János: Megye és haladás a reformkor derekán (1840-1843) (Befejező rész)

ralisai terjesztettek felsőbb helyre Tisza Lajos adminisztrátornak a megyei bírák és alkalmazottak beállítása körül tanúsított, szerintük önkényes eljárása ellen. A Helytartótanács a maga leirataiban évszázados szokásra, a fennálló gyakorlatra hivatkozott, holott a bírójelölés joga a legkülönbözőbb időkben került a főispán kezébe, a gyakorlat pedig korántsem volt minden megyében teljesen egységes; emellett hangsúlyozta, hogy a főispáni jognak csonkítatlannak kell maradnia. A megyék egy része a kormány fellépésére visszakozott, és helyreállította az újító határozat előtt létező gyakorlatot. Másik csoportjuk ismételten a felsőbb állásfoglalás visszavonásáért folyamodott, hozott döntéséhez elvileg ragaszkodott, de annak gyakorlati alkalmazásától eltekintett. Nyitra megkísérelte ugyan, hogy választott bírákkal folytassa a törvénykezést, de a Kancellária szigorú tilalmára mégis meghátrált. Egyedül Bihar makacskodott: új bírák választásáról ő is lemondott, de korábban választott táblabíráit törvényeseknek deklarálta azzal, hogy 1790-ig a táblabírák állítása kizárólagos joga volt, a főispán vagy adminisztrátorhelyettesítője új statútumot, illetőleg úzust semmiképp se vezethet be. Végül csaknem minden megye sérelemnek minősítette a kormány eljárását. A történtek hatására Máramaros először a főispáni hivatal megszüntetését készült követeinek a következő diétára utasításul adni. E kívánság menetközben megszelídült, mert 22 megye követinstrukciójában csupán az örökös főispánságok eltörlésének igénye kapott hangot. A kérdés körül évekig tartó csatározás következményeként 28 törvényhatóság a megyegyűlések, illetőleg választások szabályozását már menetközben a főispáni jogkör pontos meghatározásának kívánalmával összekapcsolva kötötte követei lelkére. Erélyesen szegült szembe a kormánnyal a megyék egy tekintélyes csoportja a türelmi adó ügyében is. Ez a zsidó népességre nehezedő különtcher, amely a Kamara egyik jövedelemforrását jelentette, semmiféle tételes törvénnyel nem volt igazolható: annak idején a kormány rendeletileg vezette be. Ezért a liberálisok, sőt némely konzervatívok is állami visszaélésnek, szedését jogtalannak, a kormány hívei viszont a törvényesség rangját elnyert szokásnak minősítették. Eredetileg a Kamara tisztviselői gyűjtötték össze a zsidó hitközségektől, behajtásához később a megyék is gyakran segédkezet nyújtottak, újabban azonban egyremásra megvonták a Kamarától e támogatást. A türelmi adó - köznyelven zsidótaxa - hosszú évek óta nem folyt be rendszeresen: Trencsén zsidósága 1842-ben még 1825-re esedékes taxáját se tisztázta le, Bihar zsidósága pedig ugyanekkor 31 000 forinttal tartozott. A hátralék felhalmozódását részben a behajtás megyei segítésének kimaradása, részben az idézte elő, hogy a hitközségek elöljárósága szegényebb hitsorsosainál nem is szorgalmazta a taxa megfizetését, helyenként pedig oly hitközségi vezetők is akadtak, akik a begyúlt összegeket nem a Kamarának továbbították, hanem kamatra adták ki. Mindezek következményeként a taxahátralék 1841-re már megközelítette a másfélmillió forintot. A türelmi adó nem is nagyságával, hanem inkább elkülönöző', a zsidók jogegyenlőtlenségét kifejező, valójában megbélyegző jellege miatt volt terhes és sértő a magyarországi zsidóság számára, amely kész volt rá, hogy a taxafizetéstől a Kamarával kötendő egyezség formájában, megszabott összeggel egyszersmindenkorra megváltsa magát. A zsidó közösség küldöttsége ezt már 1839-ben megkísérelte, de hasztalanul. Eredmény nélkül végződött az az 1842 eleji próbálkozás is, amikor a zsidóság megbízottai báró Rotschild Salamon bécsi bankárt kérték fel, hogy közismert befolyásával segítse a kormánynál dűlőre vinni az ügyet.