Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 12. (Kaposvár, 1981)

Varga János: Megye és haladás a reformkor derekán (1840-1843) (Befejező rész)

rették volna őt valamiféle összekötőnek minősíteni a központi hatalom és a ren­dek között, akinek nincs és nem lehet más feladata, mint a nemesi közösség aka­ratának kimondása a mcgycgyűléseken és tolmácsolása a kormányszervek előtt. Ennek megfelelően az önkormányzat teljesebbé tételének igényét a főispáni jo­gok szűkítésének igényével párosították. Egy sor megyében az olyan hivatalokat, amelyekhez nem kapcsolódott bírói funkció (jegyző, orvos, mérnök stb.), a főispán saját maga töltötte be ki­nevezés formájában, tehát anélkül, hogy kiszemeltjeit a megyegyűlés választása alá bocsátotta volna. Számos törvényhatóság ellenzéke azonban 1840 és 1843 kö­zött - főleg tisztújításkor - vitatni kezdte a főispán effajta jogát. Tolnában a li­berálisok és a főispán a jegyző kinevezése ügyében csaptak össze, és az ellenzék határozata diétái törvénnyel kívánta kimondatni, hogy valamennyi megyei hi­vatal betöltésére kizárólag a rendek illetékesek. Csanádban az ellenzék megyeileg indítványozott ugyanilyen tartalmú döntést, a többség azonban a kérdést a követ­utasító választmányhoz tétette át. Biharban egyenesen a megyei orvos beállításá­nak módja körül kirobbant vita indította el Tisza Lajos újonnan kinevezett ad­minisztrátor és az ellenzék csaknem évtizedes küzdelmét. Zalában a főispán azon tűzött össze a rendekkel, hogy az ő megkerülésével szerveztek egy levéltári ik­tatói állást. Még élesebb viták támadtak a bíráskodási funkcióra felhatalmazó tiszt­ségek körül. Vasban és Győrben a liberálisok keresztülvitték, hogy a megürülő tisztviselői állásokat a főispán kikapcsolásával töltse be a mcgyegyűlés. Nyitrá­ban a rendek mindössze ideiglenes helyettesítésnek voltak hajlandók elismerni, hogy a főispán esküdteket nevezett ki két restauráció között. Testben viszont az adminisztrátor által eszközölt esküdthelyettesítést is csupán jegyzőkönyvi óvás mellett vették tudomásul. Mivel a nemesi önkormányzat egyik sarkalatos alap­elve volt, hogy nemesre csak általa választott bíró szabhat ítéletet, különösen nagy port vert fel a törvényszéki bírák kinevezésének ügye: az ellenzék 1840 után egy sor megyében harcot kezdett azért, hogy e jogot a főispánoktól elragadja. A korábbi századokban a táblabírákat, akik közül a megyei törvényszéki bírák kikerültek, általában a rendek maguk választották. E gyakorlat azonban alig néhány megyében - például Honiban - maradt fenn sértetlenül: a táblabí­rák kinevezése fokozatosan főispáni joggá változott. Sőt: azokat a táblabírákat is, akiknek egy évre vagy két tisztújítás közt feladatuk lett a megyei törvényszé­ken az ítélethozó szerepét ellátni, a főispánok jelölték ki, a közgyűlés pedig csak tudomásul vette a főispán döntését, vagy - formális hozzájárulásként - legfel­jebb igent mondott reá. A bírák megválasztása viszont hatalmas fegyvert jelent­hetett különböző ügyekben a kormány, illetőleg főispánja-adminisztrátora birto­kában, mert - a bírói függetlenség hiányában - neki kedvező irányba befolyásol­hatta az ítélkezésre kiszemelteket. E fegyvert akarta az ellenzék kicsavarni a kor­mánypárt kezéből, amikor „régi jog helyreállítása", „visszaélés megszüntetése" címén támadást indított a törvényszéki bírák választásának a rendek számára történő meg-, illetőleg visszaszerzéséért. Kísérletét Pozsony, Szatmár, Pest, Bars, Nyitra, Bereg, Vas, Bihar, Kras­só, Borsod és Máramaros megyékben átmenetileg siker koronázta. E törvényha­tóságokban hasztalan hivatkozott az ellenpárt arra, hogy a főispán bírójelölő joga törvényessé lett úzus, a bíráskodás és a törvényszékek általános rendezése nélkül tehát nem változtatható; hogy csak a főispán e szerepe biztosíthatja a kiválasztás

Next

/
Oldalképek
Tartalom