Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 12. (Kaposvár, 1981)

Dümmerth Dezső: A Csokonai-probléma

lággal. Demokratikus vonzása abban rejlett, hogy mindenkinek, a legutolsó elnyomottnak is lehetőséget kínált a művelődés és a szellemi képességek útján olyan tekintély-emelkedésre, mely a fejedelmek zsarnok-hatalma fölött lebeghetett. Arisztokratizmusa pedig ugyancsak merőben szellemi volt, a kiválasztottság-tudat, a Múzsa égő csókja a homlokon. A felvilágosodás gyakorlatiassága eredetileg ezt nem ismerte. A racionalista filozófiától idegen volt. Csak az angol empirikus bölcselkedés nyomán megszülető új érzelmesség, a szentimentalizmus útján társult ,,a fény századának" Voltaire és az enciklopédisták által iskolázott szelleméhez, Rousseau révén.

01 Valóban, Kazinczy ott emelkedik a megértés legnagyobb magaslataira, ahol Csokonait, a költő saját szavai nyomán „a Rousseau rendeletlen, plánum nélkül való, szép életéhez" hasonlítja. Mert ,,a Múzsa csókjához" szükségszerűen járul valami „rendetlenség", valami józanul kiszámíthatatlan - legalább is így látszott ez mindig a társadalmi javak között okosan berendezkedő'knek. Mi volt ez a „rendetlenség"? Nem tudjuk mással azonosítani, csak azzal a „tűzzel", az enthusiasmussal, mely Kazinczyban még nem volt meg, de amelyet már Kármán és Csokonai annyira emleget. Kármán így fejezi ki a Múzsákkal való kapcsolat fontosságát: „Hányan vágynak, akiket a természet felkent, és meghittjévé választottak a kilenc szüzek? Hányan nyúltak Minerva ellenére a húrok pengetéséhez?"

92 Csokonai pedig, mint láttuk, így fejezi ki a gondolatot: ,,. . . akire születésekor Melpomene mosolygó szemekkel nem tekintett, akármely szép verseket írjon is, a Minerva truccára, de azért nem lesz poéta, hanem csak versjártó. Ezek azok, akiktől már alig fér az ember a Parnassuson!"

93 Mindkét mondás egyúttal fenyegetés is : lényegében éppoly tisztító szándék, purizmus, mint amilyet Kazinczy a grammatikában tartott szükségesnek. Csakhogy ez a tisztogatási igény itt már magasabb síkon, az esztétikai tartalom és forma, az írói öntudat és méltóság világában jelenik meg. Kazinczytól és kortársaitól végeredményben nem lehet rossznéven vennünk, ha nem értették az új hangot, az új nemzedék szavát. A legnagyobb szellemek sem értik, Goethe sem értette meg az utána következőket. Kazinczyban legfeljebb a makacsság a feltűnő, mellyel minden áron „vezetni" akart, és egy időben valóban, vezetett is, hasznos példát adott. De nem lehet elfelejtenünk, hogy mindehhez a külső körülmények számára szerencsés alakulása is hozzájárult: a vetélytársakká válhatok hamar eltűntek mellőle. Batsányira a rendőrállam tette rá a kezét, és kergette a linzi száműzetésbe, belefojtva mindörökre önálló gondolatait. Kármán és Csokonai pedig gyorsan meghaltak, nem zavarták többé az irodalmi élet, az olvasóközönség nevelésében. Pontosabban szólva: Csokonai mégis csak „zavarta". Kármánt, aki életében önálló kötetet nem tudott kiadni - minden műve névtelenül jelent meg egy elfeledett folyóirat három kötetében -, könnyebben lehetett egy ideig mellőzni: csak Toldy Ferenc fedezte fel újra 1843-ban. Csokonaival azonban másképpen történt a dolog. Hiába halt meg oly fiatalon, annyi ideje még volt, hogy felvegye a közvetlen érintkezést az olvasóközönséggel. Ebben életformája, országos vándorútja is segítette. S míg Debrecenben kiátkozták, vagy barátilag, morálisan kioktatták, addig Somogyban lelkes tanítványokat oktatott a csurgói iskolában, mint ideiglenes tanító, az 1799/1800-iki tanévben. És miről beszélt itt? „...a magyar vers írásról kezdett tanítani, ezen kezdvén tanítását, deák prosodiát