Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 12. (Kaposvár, 1981)

Dümmerth Dezső: A Csokonai-probléma

„vezér"-nek. Jellemző, hogy ahol levelezésében Kármánról megemlékezik, azt írja róla: ,,. . . igyekezni fogok rajta, ha igyekeznem szabad lesz, hogy többet nyújtson Kármán, kitől sok fog kitelhetni, ha vezető Barátjai lesznek."

88 Ugyanaz a hang ez, mint amellyel Csokonait is fogadja majd, s kétségtelen, azt hitte, Kármánt is ő' fogja majd vezetni. Soha nem tudta, nem értette és nem érthette - meg, hogy Kármán, életének rövid huszonöt éve alatt századokkal előzte meg őt a művészet természetének megértésében, és az írói méltóság igénylésében. ,,Az öngondolkozás síkján állanak le nem szedve sok szép virágok" - írja a tanulmányában búcsúzó Kármán - ezekből fűzzünk bokrétát, melyet hazánknak ajánljunk. Erőltetett minden gyümölcs, minden plánta, melyet messze világról nálunk ültetünk . . . így tesszük méltóvá magunkat, hogy olvastassunk, így fordítja a negédes külföld mireánk is szemeit. . . "

89 S végezetül, mintha öntudatlanul is, de arra a nagy, társadalmi folyamatra próbálna mutatni, melynek német földön az „esztétikai ember" kissé irreálisan hangzó eszméjével Schiller már magasabb síkon harcol. A kívánság Kármánnál szerényebb, de reálisabb a hazai viszonyok között, s végeredményben ugyancsak az író nagyobb társadalmi megbecsülése, tekintélye felé vezet. „Nagy lesz majd és méltóságos a literátor nevezete, mert rettegni fog egy oly munkától a napszámos író és viszketeg gyermek, mely alatt ereje lerogy . . . és nem fogja majd . . . egy is azt hinni, hogy egy tudós gyilkosság, vagy egy írónak munkáján tett erőszak által lehet beíratni a tudósok karai közé."

90 íme, az először megjelenő, magyar írói öntudat. Az igazi öntudat, mely nem áll ellentétben a külföldi kultúra megbecsülésével, de önérzetesen elutasítja a szolgai másolást, és a művészetet tönkretevő, száraz grammatizálást, a „költői tűz"-re hivatkozva. Kármán az első, Csokonai a második ebben az igényben. De nem azért, mintha Csokonai „tanítványa" lenne Kármánnak. Más egyéniség mindkettő, de aligha tévedünk, ha azt hisszük, hogy az Urania nagy bátorítás volt az „öngondolkozásra" - Csokonainak. A gyakorlatban egyedül ő folytatta tovább azt az írói magatartást, melynek Kármán utat tört. A velünk szomszédos, műveltebb irodalomban, a német földön mindez sokkal teljesebben, viharosabban és mélyrehatóbban zajlott le a „Sturm und Drang"-nak nevezett preromantikus áramlat szenvedélyes fiataljaiban, akiknek az 1774-ben megjelent Werther-rel Goethe volt az élharcosa. Igaz, a vihar kitombolva magát a „zseni-őrület" túlzásaiban egy időre elül, maga Goethe is más utakra tér, és éppúgy kezébe veszi Sulzer esztétikai lexikonát, mint Kazinczy. Csakhogy Goethe a Götz és a Werther megírása után teszi ezt, és hátra van még a Faust. Magyarországon, az elmaradtabb társadalmi, polgárosulási viszonyok között, sok minden mással együtt, a zseni-probléma sem fejlődhetett ki. Csak éppen halvány körvonalaiban megjelent a típus, Kármánban és Csokonaiban, a típuson belül a maguk eltérő', egyedi sajátosságaiban. De közönségük még nem volt a megjelenésükhöz. A rendezetlen alapproblémák, a gazdasági és a politikai helyzet megoldatlan kérdései még alig-alig engedték a finomabb építkezést a szellem birodalmában, az árnyalatok világában. Pedig a zseni-probléma szükségszerűen jelentkezett éppen a polgárosodással egyidőben. Összetett jelenség volt, demokratikus és arisztokratikus egyszerre, de mindenestől éles ellentétben a feudális vi-