Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 12. (Kaposvár, 1981)
Dümmerth Dezső: A Csokonai-probléma
- ezt nem veszi észre senki. Vagy azt hiszik, mint Kölcsey, hogy „Bürgertől és a német szentimentalizmus"-tól kölcsönözte. Mert éppen az ítélkezők azok, akik a német szentimentalizmus hatása alatt állnak, csak azt ismerik, és nem tudják elképzelni, hogy egy magyar poéta önmagától, eredeti módon is tud már szomorú lenni, éppoly eredetien, mint ahogyan népies. S hogy ez a szomorúság nem azonos a felszínes, férfiatlan „nyögellésekkel" - melyekkel Kazinczy költészete még tele van - ez nem utánérzett, hanem a mélyből feltörő, eredeti szomorúság, egy sokoldalú költészetnek plasztikus része: egy emberi módon megélt szenvedés művészi megjelenése. Valójában Szalay László, a későbbi kiváló történetíró és politikai bölcselő ugyancsak nem volt alkalmas Csokonai jelentőségét felmérni. A Kazinczy anyja által „haszontalan ember"-nek nevezett „felcser fia" olyan jelenség volt, mely nem tűnik fel minden nemzedékben. S az a művelődéstörténeti és esztétikai fejlődésvonal, mely már a XVIII. század végén jelentkezett ugyan Magyarországon, az események sajátos alakulása folytán törést szenvedett, s így sokáig nem segíthetett Csokonai megértésében. Német földön, szerencsésebb, előrehaladottabb kulturális viszonyok között már a Csokonaival egy évben sírba szálló Schiller kielemezte tanulmányaiban az „esztétikai embert". Ha sok is volt gondolataiban az idealizmusból és irrealizmusból, mégis világot gyújtott egy nyerseségbe és barbárságba fulladó korban a költő emberségének és társadalmi szerepének kérdéseiben. S ráirányította a figyelmet újból és újból a művész - és vele a művészet - méltóságára. 82 Schiller is sokat küzdött, és nehezen értették meg honfitársai - de még nehezebb, szinte lehetetlen volt ilyenfajta harc a Habsburg-monarchia gazdasági és kulturális elnyomásában sínylődő, önnön régi értékeire is halványan emlékező Magyarországon. Pedig a pozsonyi országgyűlés főurai körében a ,, Dictai Magyar Múzsával" - alkalmi folyóiratával küszködő, majd a nemesi udvarházak lakomáin egyszer jól tartott, máskor az országúton éhesen vándorló Csokonai valami ilyenfélét akart: megbecsülést annak a furcsa, megfoghatatlan ,,foglalkozás"-nak, hogy ő költő, író, művész és nem udvari mulattató, bohóc, lakáj, cseléd a feudális berendezkedésű Magyarországon. Nem versgyártó iparos, hanem - poéta, a szó legtisztább, legnemesebb értelmében. Ezért írta oly nyomatékkal: „A verscsinálás nem poézis, mert ez a gondolatoknak, a képzelődésnek, a tűznek természetében ... áll.. ." - De ezt még a grammatizáló, hivatalos irodalmi fórumok sem vették észre. Pedig amit Csokonai itt kimond, az már elhangzott, mint a pusztába kiáltott szó, Magyarországon. Ezek a gondolatok, ez az önállóság-igény, és vele az írói méltóság tudata: egy korán elhalt, ifjú író árnyékát idézte, aki megnyerő magatartásával és feltűnően szép külsejével valaha „Pest Alkibiadese" volt. Csokonai, aki már 1794-ben négy verssel szerepelt az Urania című, rövid életű, pesti folyóirat szerzői között, csak négy esztendővel volt fiatalabb Kármán Józsefnél, aki e folyóiratnak nemcsak szerkesztője, hanem valóságos lelke, a halhatatlanságba való átmentője volt. Itt jelent meg 1795-ben Kármán Józsefnek a korabeli magyar viszonyokat és gondolatokat messze megelőző tanulmánya, A nemzet csinosodása. Ebben olvassuk: „. .. a tűz az igazi költők esmértető bélyege. Nem a kiszabdalt mérték, nem a lebékózott ritmus, nem a megszámlált hang teszik a poétát... A merész képek, az eleven költés ; az ábrázolatok külömbfélesége és szépsége, az az enthusiasmus, tűz, sebes rohanás és erő . .. amelyet csak
