Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 12. (Kaposvár, 1981)

Dümmerth Dezső: A Csokonai-probléma

Azt tervezi, felelni fog Szalaynak s többeknek is a Muzárionban, de az életéből hátralévő rövid idő ezt már nem engedte. Hogy ez az el nem hangzott felelet mennyire nem mondott volna újat, az nyilvánvaló, ha levelezésében felkutatjuk azt a helyet, ahol utoljára írja le Csokonai nevét: „ ... én azt hiszem most is, 's makacsság nélkül, hogy az után a' mit Csokonay hagyott, bizonysággal lehet mondani, hogy az ő Árpádiásza szerencsétlen miv volt volna."

81 íme Kazinczy utolsó szava a költő ügyében. „Makacsság nélkül" ítéli el Csokonainak egy olyan munkáját, mely meg sem született. Dessewffy is ezen botránkozott meg, s bár Kazinczynak nagyon fáj „az illy fejű, tudományú, lelkű, 's társasági tónusú ember" magatartása, meg van győződve saját véleménye helyességéről. Csokonai tehát mindvégig a tehetséges, de ízléstelen poéta maradt előtte. Az a személyes idegenkedés, mely a társadalmi osztálykülönbségek árnyékával terhelten, a féltékenykedés nyomaival színezve, kapcsolatuk első pillanatától fennállott, egyre mélyült, egyre súlyosodott a versek népszerűségének hatása alatt, s végül odáig fejlődött, hogy a széphalmi mester minden higgadtságát elvesztette a költő ügyében. Ami kezdetben csak hideg tartózkodás volt, szenvedélyes kárhoztatássá változott. Kazinczy szélmalom-harcot vívott a közönség ízlésével. így teljesedett be rajta a furcsa sors, hogy öregségére nyelvújító szellemében éppoly makacs konzervatívvá vált, mint a pályája elején általa annyit ostorozott debreceniek. A költő sírja, mely annyi vihart támasztott, eközben még mindig emlék nélkül domborodott a debreceni temetőben. Alakja pedig példaképpé vált. Nemcsak arra lett példa, hogyan lehet kínos gonddal affektált művirágok helyett könnyedén és természetesen, az élet valóságát nem tévesztve szem elől, szépet alkotni, hanem arra is, hogyan győzheti le az olvasók nagy közösségének szeretete a hivatalos irodalom mesterségesen kialakított és az élettől elszakadt ízlését. 5Most, miután igyekeztünk ábrázolni egy irodalomtörténeti folyamatot, egy költő értékelésének történetét, befejezésül, a probléma kimélyítéséül, meg kell kísérelnünk rámutatni kissé - az irodalmunkban sokszor oly mostohán kezelt esztétikai, belső magra, illetve, ha úgy tetszik, a felépítmény végső csúcsára, mely a gazdasági, társadalmi, adott fejlődésviszonyok keretei között indult szerény kibontakozásra. Aztán pedig hányódott, felemelkedett és mélybe süllyedt, mert a hazat viszonyok még nem érlelték meg a kellő talajt a költői, a művészi alkotómunka természetének, mivoltának teljes megértésére. Ha végezetül most ezekre a motívumokra is pillantást vetünk, akkor, úgy hisszük, világosabban áll előttünk, miért kellett Csokonai életsorsának és értékelése történetének az elmondottak szerint alakulnia. Milyen vérszegény - Kazinczy ítéletének cáfolata mellett - Szalay részéről is a megállapítás, hogy Csokonai „populáris" és „komikus" költő volt. Ezekkel az odavetett jelzőkkel, melyek egyébként igazak, de az igazságnak csak részei, voltaképpen újra sírba taszította az emlékében is sokat hányódó Csokonait. A költő szívből fakadó melankóliáját, borzongató magányát, melynek hátterén a komikum is átlényegül, elmélyül, illetve a humor és az irónia magaslataira csap