Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 12. (Kaposvár, 1981)

Dümmerth Dezső: A Csokonai-probléma

bel becset. 1817 jelene meg Kölcsey reccnsiója 's ez alapul fekvék minden később megjelent ítéleteknek felőle. Itt Csokonai Bürgerrel hasonlíttatik össze, de ezen hasonlítás olly erőszakosan vonatott ide, hogy Ree. azon gondolattól meg nem menekedhetik, Csokonainak egyedül azért kelle Bürgerhez hasonlítania, hogy Schiller' észrevételei a' popular és pöbelhaftrol publicumunknak elmondassanak. Poesisok már alapfekvében különbözik, igen különbözik. Bürger nem populáris költő . . . 'S ellenben Csokonai olly tisztán a' magyar valójából merített popularitásával, melly lyrájának olly kirekesztőleg saját. . . Felhagyok e' vitatásokkal 's nevezet szerint Dorottyája, •mellynek nem egyedül planuma jól kigondolt, mint nem rég állíttatott, hanem mellynek némclly parthiejei jól ki is vitettek, comicai tehetségeinek tagadhatatlan kezesei. Csokonait az új iskola' hőseivel úgy nem lehet 's úgy nem kell összehasonlítani, mint Marotot nem Bérangerrel, Gessnert nem Mathissonnal . . . Végtelen térség fekszik közöttök 's ezt egyebek mellett egyszersmind a' formák' különbsége és változása is tevé. De Csokonai szintúgy utat tört mint Kisfaludy Sándor 's így őt nem kiszakasztva hanem a' literatura egészében kell megítélnünk. Tíz, húsz évvel ezelőtt, midőn őt még nem kevesen első költőnek rebesgetek 's Debreczen anathemával fenyegeté az ezt nem hívőket, illy ítéletek megbocsáthatók valának; de most a' meg nem támogatott hatalomszó hitelt többé nem fog nyerhetni." A történész már a gyermekifjú Szalayban megmutatkozik: ő az első, aki történeti módon fogja fel a problémát. Igaz, hogy koránál fogva is az első, akinek ez lehetségessé válik. Sorai nemcsak egy Kazinczy-megnyilatkozás bírálatát rejtik, hanem ítéletet a nyelvújítás egész nemzdéke felett. S egyben a Csokonaiprobléma zárószavát. Éppen negyedszázadnak kellett eltelnie, hogy a hivatalos kritika észrevegye Csokonai költői értékét. A zárszó ugyan nem hozott teljes elégtételt a debreceni temetőben porladó halottnak: Szalay erénye is, hibája is történeti látásmódjában rejlik. Túlságosan csak fejlődéstörténeti értéket akar tulajdonítani Csokonainak, és elmarasztalja jelenének költői mögött. Mintha átkává vált volna a debreceni költőnek a magány. Saját nemzedéke azért nem tudta megérteni, mert korán jött, az utána következő viszont már hajlamos túlhaladottnak ítélni. A költő' magánya azonban mindvégig csak a hivatalos irodalmi értékelésre vonatkozott. A közönséggel való jó viszonya a legelső pillanattól kezdve zavartalan volt: a magyar nép minden késlekedés és minden gyanakvás nélkül zárta a szívébe. Az olvasók nem felejtették el, s így nem marasztalták el a történeti fejlődésben sem, hiszen azt kapták tőle, ami mindig érvényes: az életközei természetességet. Az olvasóknak ez a diadalmas rokonszenve a későbbi évek során azután teljesen legyőzte a szakszempontok gátlásaiban vergődő hivatalos irodalmi kritikát. Kazinczy nem vette észre az ügyes-bajos dolgait szolgálatkészen elintéző pesti fiatalember mondataiban az új nemzedék ítéletét. ízlése makacssága egyre több konfliktusba sodorta az Auróra-kör tagjaival, Toldy Ferenccel, Bajzával, sőt egykori tanítványával, Kölcsey vei is. A kezdeti feltétlen tisztelet hangja felengedett irányában, s azt is meg kellett érnie, hogy oktató hangú leveleket kapjon a fiataloktól. Egy évet élt még Szalay kritikájának megjelenése után, magatartása azonban már nem változott.