Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 11. (Kaposvár, 1980)

Komjáthy Miklós: A somogyi konvent II. Ulászló-kori oklevelei az Országos Levéltárban. (Nyolcadik közlemény)

ironizáljak ezen az eseten, vagy ennek az esetnek kapcsán az egyházon s annak esetleg gyarló képviselőin. Csupán azért éleztem ki az önmagában is éles ellentmondást magában rejtő történetet, hogy érzékeltessem: azokon a problémákon túl, amelyeket a minden hasonló kérdésben eljáró hatóság jelentéseinek sztereotip voltából adódnak s amelyekre fentebb utaltam, problematikusak maguk az efféle hatalmaskodási esetek, ill. azok szereplőinek jelleme is. Valóban kettős erkölcsiséggel állunk szemben? Vajon nemcsak a mi szemüvegünkön át tűnik érthetetlennek, szinte szkizofrénnek a nappal rendjét reformáló, vagy legalább kanonoktársaival zsolozsmázó, éjszaka embereket ölő, betörő főpap jelleme? Az egyház reneszánszkori, azelőtt sokszor hangoztatott hanyatlásának jele ez? Olyan kérdések, amelyekkel foglalkozni kell, amelyekre azonban csak behatóbb, főképp lényegesen szélesebb forrásbázisra épülő vizsgálatok adhatnak választ. Magát a Fegyverneky-esetet igyekszem majd a somogyi konvent okleveleinek további feldolgozása során figyelemmel kísérni. Hasonló, csak sokkal magasabb szinten jelentkező tüneteit az egyház valódi, vagy látszólagos hanyatlásaként vette számba Mályusz Elemér alapvető monográfiájában.

2 A XV. században egyre több adat szól a zsolozsmázást elhanyagoló, a liturgikus cselekményektől húzódozó papokról, a káptalanjukat elhagyó kanonokokról, a parochiájuktól távol élő plébánosokról, az egyházkormányzattal mit sem törődő püspökökről. Mindezt a lazaságot az egyház elvilágiasodása jeleként magyarázták a történetírók előző nemzedékei. A nagyon tetszetős s részben, nyilván, igaz magyarázat, amelybe még a Luther-i reformációnak az egyházban elburjánzott visszaélésekkel kapcsolatba hozása is bőven belefért, „mint általában a túlságosan biztosan ható magyarázatok - írja Mályusz —, az elvilágiasodás formulájával minden nehézséget feloldó is alapos revízióra szorul."

3 Mályusz Elemér ezt a revíziót végre is hajtotta. Bebizonyítván, hogy az, amit korábban a szekularizáció tüneteként magyaráztak, a zsolozsmázás elhanyagolása éppen a vallásosság elmélyülésének jele. A közös imádkozásban a latinul nem, vagy alig tudó, primitív, műveletlen papok is részt vehettek, de a tanult, latinul jól tudó klerikusok szívesebben mélyedtek el breviáriumaikba otthonuk elmélkedésre, eszmélkedésre alkalmasabb csendjében. A jól képzett kanonokokat a zsolozsmázás, az offeiumok végzése, az imák szüntelen halmozása már nem elégítette ki. Szegényes kultúrájú elődeiket „a misztikus - mert nem értett - mondatok csodálatos zengése, a szavak komor hangzása ragadta meg."

4 „Az újabb, fejlettebb műveltség birtokosa a liturgia helyett inkább az értelemhez szóló vallásos tanítás után eped."

ü Mályusz szerint semmivel sem volt sekélyebb, sőt sokkal mélyebb az alkonyuló középkor vallásossága, mint a korábbi századoké. ". . . talán az a korábbi állapot sem volt annyira magasztos, amelyhez a középkor végének viszonyait hasonlítani szokás, s amelynek szereplői talán csak azért tűnnek fel oly fennköltnek, mert forrásadataink gyérebbek, semhogy segítségükkel jellemeket lehetne festeni."

6 A vélt hanyatlás másik tünete, hogy a XV-XVI. századi főpapjaink jelentős része mit sem törődött egyházmegyéjével. Már magas egyházi méltóságot töltöttek be, mint prépostok, apátok, sőt püspökök, érsekek, de még mindig felszenteletlenül, az államkormányzat felelősségteljes posztjain csupán államügyekkel foglalkoztak. Mályusz meggyőző érvelése nyomán, bármily különösen hangozzék is, e válságtünet ugyancsak a vallásosság bensőségesebbé válását jelzi. Nem lévén ui. más lehetőség az állami funkcionáriusok munkájának honorálá-