Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 11. (Kaposvár, 1980)

Kelemen Elemér: Adatok a népoktatás Somogy megyei történetéhez (1881-1918)

- hogy ti. „fokozatosan kompromisszum jött létre a szabadelvű kormányok és az egyházak között. . . Az egyházak fölött érvényesülő állami tanfelügyelet fokozatosan elveszíti korábbi, többé-kevésbé harcos jellegét"

2 - megyénkben már mintegy két évtizeddel korábban, az 1870-cs években végbementek. Az állami tanfelügyelet és a törvényhatósági közigazgatás szervezeti összefonódását mintegy megpecsételte a tankerületi tanfelügyelő személyes sorsának, életútjának alakulása: rokoni kapcsolatai és hozományul kapott családi birtokai révén, királyi tanácsosi rangban, teljes jogú tagja lett a megye nagyrészt nemesi származású vezetésének. A megye politikai tisztikarának összetétele az atyafiságos kapcsolatokkal is átszőtt érdekazanosságon alapult. A volt középnemesi rétegből kikerült tisztségviselők körében csekély volt a fluktuáció; szűk kör adta a személycserék utánpótlását is. Ez a felszíni mozdulatlanság különös kontrasztját adja a mélyben zajló, elementáris erejű gazdasági-társadalmi változásoknak. A tőke- és munkaerőhiánnyal küszködő poroszutas mezőgazdasági fejlődés, amely a növekvő hitbizományok és az idegen tőkét beáramoltató bérleti rendszer végletei között haladt a maga útján, a hatalmas latifundiumok tartományává; a nagybirtok szorításában vergődő paraszti gazdaságok elaprózódása, a paraszti árutermelés fejlődésének és a paraszti érvényesülésnek korlátozott lehetőségei pedig a szegényparasztság és az agrárproletariátus vármegyéjévé tették Somogyot. A lassan és egyoldalúan fejlődő helyi ipar nem lehetett elégséges felvevő piaca a felesleges munkaerőnek. A századforduló után kirobbanó társadalmi ellentétek időszakos levezetését - fájdalmas vérveszteségek árán - a „menekülő forradalom", majd a világháború jelentette. Ez az út szükségszerűen torkollott a forradalmakba. A társadalmi tagozódás átrendező helyi képletét elemezve válhat nyilvánvalóvá előttünk, hogy a művelődésnek, az iskoláztatásnak az az egyre szélesedő helyi bázisa, amelyen a kései feudalizmus polgárosodó viszonyai között, majd az abszolutista korszakban, és a kiegyezés utáni években a népoktatás ütemes fejlődése végbemehetett, korszakunkban egyre inkább beszűkül. Az 1870-es évek derekán végbememenő változások tulajdonképpen ezt a leépülési folyamatot jelezték, mintegy az egész korszakra előrevetítve a „modern" népoktatás - minden bizonyítható eredménye ellenére is - torz, elégtelen helyi fejlődését. A megyei nagybirtokosok jelentős hányada - más, virulensebb tájakon is érdekelt lévén - csekély kivételtől eltekintve, nem folyt bele közvetlenül a vármegye életébe, s az átalakulás gondjait nem vállalva, egyre többen adták birtokaikat bérlők kezére. Sem nekik, sem a föld és az emberek kiuzsorázására törekvő idegen tőkés bérlőknek nem volt kényszerítő érdekük az iskoláztatás. Korszakunknak állandóan visszatérő vitatémája a cselédgyermekek iskoláztatásának a kérdése, akiket a szomszédos falvak községi vagy felekezeti iskolái is csak ideig-óráig fogadtak be, de miattuk, értük senki nem volt hajlandó - és különkülön nem is volt kötelezhető - terheket vallani. A közös teherviselés szándéka pedig többnyire meghiúsult az egyes birtokosok vagy a bérlők közömbössége, érdektelensége miatt, akik ráadásul a tankötelezettség kérdésében sem osztották a hivatalos álláspontot, igényt tartva időszakosan a gyermekek munkájára is. Kivételt jó ideig csak azok az uradalmak jelentettek, ahol a tulajdonos vagy ritkábban - a bérlő igényesebb, intenzívebb termelésre törekedve felismerte, be-