Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 11. (Kaposvár, 1980)

Varga János: Megye és haladás a reformkor derekán (1840-1843) (Első rész.)

nézték a klérus kívánságát; sőt Kossuth - már ismertetett érveire támaszkodva az egész honorácior-ügyben ellenvéleményt jelentett be, ezúttal főleg arra hivatkozva, hogy a szavazatjog ürügyén ismét egy sor ember kerül át az adózók közül a mentesítettek közé, ezáltal pedig csak a nép terhe növekedik. A szópárbajban kiderült, hogy a megye az értelmiség egyes csoportjait adóztatta, a másikakat viszont nem. Végül a többség a káplánokat is felruházta voksjoggal, és bár némely liberális csupán a „képzett" honoráciorokat - ezen a világi tudományokban felsőfokú képesítést szerzetteket értve - kívánta a megyegyűlésen szavazathoz juttatni, a többség e jogot határozatilag minden honorácior számára biztosította. A fogalom értelmezésére kiküldött választmány tekintetbe vette Kossuth aggályát, és a falun élő nem nemes, az illető földesúrtól függő értelmiséget kizárva, honorácioroknak csak azokat az értelmiségieket minősítette, akik személyileg és birtokjogilag megyei hatóság alatt álltak, azaz nemesi bírák ítéltek felettük, egyszersmind csupán nemesi terheket viseltek. E döntés nem apasztotta az adózók számát, jelentősen kiszélesítette viszont a szavazatra illetékes értelmiségiek körét, akik a következő tisztújításban már gyakorlatilag is részt vettek. Ezek után Kossuth maga védte meg a megye döntését támadóival szemben: liberálisabb legalább egy lépést, mint semmit sem tenni. Borsod 1841 augusztusában kimondta, hogy a legközelebbi restauráción minden honos, magyarul beszélő, megyei bíróság és nemesi adó alá rendelt okleveles ügyvéd, orvos, sebész, gyógyszerész, mérnök, akadémiai, valamint alsó-, felsőiskolai tanár, minden bevett vallás valamennyi lelkésze választójoggal, az elemi iskolai tanító, városi-falusi jegyző és gazdatiszt pedig tanácskozási joggal élhet. Zala ugyanekkor a mezei rendőrségi szolgabírák választása alkalmával döntött úgy, hogy a jövőben a nemesekkel egyenlő módon voksolhat minden orvos, ügyvéd, sebész, gyógyszerész, doktor, káplán és protestáns prédikátor, csupán a falusi jegyzők voksjogának rendezését halasztotta a következő tisztújításra. Vas a szavazatjogot ugyancsak 1841 augusztusában adta meg minden honoráciornak, aki nemesi terheket visel és a megye bírói hatósága alá tartozik. Példájukat 1841 novemberében Ugocsa követte. Szabolcsban 1841-ben még megbukott az a javaslat, hogy legalább az örökváltság útján felszabadult Nyíregyháza képviselőit engedjék be a megyegyűlésre; 1843-ban viszont a követutasító választmány előterjesztésére a közgyűlés először elfogadta, hogy a honoráciorok a nemesekkel azonos módon adózzanak és voksoljanak, sőt egy kongregáción már engedte is szavazni őket, de azután visszavonta az alispán által törvényellenesnek minősített határozatát. Bars 1842-ben előbb megtagadta a „diplomásoktól" és a bevett vallások lelkészeitől a voksjogot, majd ugyanakkor a követutasító választmány ajánlatára már a diéta előtt szavazatképesnek nyilvánított minden független értelmiségit, sőt gyárost és kereskedőt is; változatlanul kizárta viszont a kamarai és egyéb függő helyzetű tisztviselőket, arra hivatkozva, hogy „megbuktathatják a célszerű határozatokat". A Helytartótanács mindazon törvényhatósági döntéseket, amelyekben csak a protestáns lelkészekről volt szó, hallgatólagosan vette tudomásul, mert megbolygatásuk az adott klérusellenes hangulatban a katolikus papok voks jogának vitatására is alkalmul szolgálhatott volna. A többi végzésben viszont egyértelműen a megyei hatáskör jogtalan terjesztésének bizonyítékát látta, és nem hunyt felettük szemet. Csanád és Szerem határozatát rövid úton érvénytelenítette; Pesttől, Bihartól, Zalától, Vastól, Ugocsától és Borsodtól pedig, erélyesen hangsú-