Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 11. (Kaposvár, 1980)
Varga János: Megye és haladás a reformkor derekán (1840-1843) (Első rész.)
A kormány és szövetségesei viszont a törvényhozás illetékessége ürügyén e kérdésben is a statusquo mellett kardoskodtak, és formálisan nekik volt igazuk, amikor a büntetőeljárás diétái, országosan egységes meghatározásának szükségét hangsúlyozták. Azon álláspontjuknak viszont, hogy a megye statutumjoga mindig csak a törvények végrehajtásának körére vonatkozott, ellenkezőjét tanúsította a magyar história. Látszólag indokoltan léptek fel az igazságszolgáltatás egységéért, de mélyen hallgattak arról, hogy a megyék újításai nem egy valóságos egységet bontanak meg, hanem csak haladó elemeket visznek a különben is létező tarkaságba, sőt a progresszív mozzanatok egyike-másika némely törvényhatóságban - mint például a nyilvánosság Nógrádban vagy Pozsonyban - már régóta az általuk olyannyira védelmezett gyakorlat szerves tartozéka volt. Mindezt kifelejtették azokból a cikkekből is, amelyekben a magyar ellenzéket azzal rágalmazták a külföld előtt, hogy túlkapásaival zűrzavart okoz a büntetőeljárásban, és persze arról sem beszéltek, hogy e „túlkapások" tartalmilag progresszív irányú reformok. 1) A honorácior-ügy Több éves csatározás folyt részint a megyéken belül, részint a liberálisok közt az úgynevezett honorácior-kérdés körül. Ennek gyökerei arra az időre nyúlnak vissza, amikor a megyékben a döntéshozatalnál a Helytartótanács 1818-i rendeletére a többségi álláspont lett a mérvadó a tekintélyi helyett. Ekkor merült fel először a probléma, hogy a nemesi kommunitás e fórumán kinek lehet beszámítandó szava a határozatoknál, illetőleg a tisztikar megválasztásánál. A megyék először csak a nemeslevéllel rendelkezőket tekintették önmaguk voksjogú tagjainak, 1820-ban azonban a Helytartótanács elrendelte, hogy - a nemeseken kívül - kollektív nemességük címén az egyházkormányzókat is szavazatképességgel kell felruházni, hiszen korábban ugyancsak részt vehettek a kongregációkon. E felső utasítást a megyék különféleképpen értelmezték. Nagy többségük a kollektív nemességet csak a katolikus klérusra vonatkoztatta, egyházkormányzón pedig az egyházközség vezetőjét értve, csupán a plébánosnak engedett szavazati jogot. Számos törvényhatóság, mint Bars és Csanád, a katolikus káplánokat is voksolásra hatalmazta fel, némelyek viszont - mint Bars, Bereg és Bihar - a protestáns lelkészeket, egyházkormányzóknak minősítve őket, ugyancsak illetékesnek nyilvánították a szavazásra. Időközben még sokszínűbbé vált a megyei gyakorlat: Csongrád az 1818-i rendelet alapján 1821-ben kitiltotta a megyegyűlésből a községek jegyzőit és elöljáróit, akik előzőleg részt vehettek az összejöveteleken, 1837-ben pedig elvonta a meghatalmazott ügyvédek szavazatjogát; Biharban a protestáns prédikátorok elvesztették nemrég kapott voksjogukat; néhány megyében - viszont mint Csanádban - a kamarai és más nagy világi uradalmak nemeslevelet nélkülöző ügyvédei gazdájuk képviselete címén a megyegyűlés egyenjogú tagjai lettek. Sőt Győr 1836-i határozatával a katolikus káplánokon és a protestáns lelkészeken kívül az akadémiai és gimnáziumi tanároknak is szavazatjogot biztosított, és a Helytartótanácsnak akkor nem volt kifogása e végzés ellen. Időközben, legalábbis bizonyos munkakörökben, érezhetően szaporodott az állandóan vagy kizárólag többé-kevésbé szelleminek tekinthető foglalkozásúak 2 34
