Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 11. (Kaposvár, 1980)
Varga János: Megye és haladás a reformkor derekán (1840-1843) (Első rész.)
A megyékben persze történtek kísérletek a közgyűlési ügyrend egyik-másik elemének szabályozására. Néhol, mint 1842-ben Trencsénben, előírták, hogy aki felszólalni akar, a gyűlés kezdetén a főjegyzői hivatalban jegyeztesse elő szándékát; másutt, mint ugyancsak 1842-ben Krassóban, a gyűlés elnökét kötelezték, hogy megnyitáskor ismertesse a napirendre kerülő tárgyakat. Helyenként botcsinálta határozatok is keletkeztek: Szepesben 1842-ben azt mondták ki, hogy helyes ok nélkül az egyik gyűlés nem semmisítheti meg a másik döntését, a „helyes ok" fogalmát azonban elmulasztották körülírni. Az ügyrendet érintő javaslatok közül különösen figyelemre méltó a mérsékelt Fáy Andrásé, aki Pest megye 1841 júniusi közgyűlésén elfogadtatta, hogy országos vagy megyei reformot tartalmazó indítványról elvben is csak a következő közgyűlés határozhat. A döntést azonban az a radikálisabb ellenzék, amelynek taktikája ellen a javaslat irányult, a legközelebbi kongregáción egységes fellépéssel visszavonatta. Gyakorlati bevezetésére abban a két megyében - Csongrádban és Komáromban - sem került sor, amely pedig először csatlakozott Fáy javaslatához. A megyerendszer jellemzőihez tartozott, hogy a megyék közt nemcsak területnagyság és népesség szempontjából voltak lényeges különbségek, hanem a határaik közt élő nemesség számát illetően is. 1840-ben Pozsegában 614, Esztergomban 815 nemes személy lakott, Borsodban vagy Pozsonyban pedig külön-külön több mint 32000. Ugyanekkor Csanádban 236, Mosonban 270, Temesben 723, Borsodban viszont 10.251, Biharban meg 11 242 nemes élvezett választójogot. A megyén belül minden kiváltságos személy külön voksra volt illetékes, az egyes szavazatoknak elméletben azonos értéke volt vagy lehetett. Az országgyűlésen, illetőleg a rendek tábláján viszont a megyék rendelkeztek külön-külön egy-egy szavazattal. Itt azonban a formai egyenlőség roppant egyenlőtlenséget takart, hiszen egyik megye követei sokszorosan nagyobb lélekszámú nemesi közösséget képeseitek, mint a másiké. 1840-ben az 542675 nemesből 310784 tizennégy megyében élt, a többi harmincötben viszont összesen csak 231 921 lakott. Mégis e 231 921 fő, a nemesség 43%-a, a diétái szavazatok 71,5%-a felett rendelkezett! Az elméletben tehát egyenjogú nemesek annak folytán, hogy az országgyűlés „alsóházában" a megyék követei képviselték őket, a törvényhozó hatalomból nagyonis eltérő mértékben részesedtek. így pedig megvolt rá a lehetőség, hogy az alsóház határozataiban valójában a kisebbség akarata érvényesüljön. A nemesi közösségek gazdasági-társadalmi összetétele megyénként ugyancsak különbözött. Számos helyen a köznemesség elsöprő túlsúlya dominált; másutt e réteg számszerűen jelentéktelenebb erőt képviselt. Némely törvényhatóság jellegét a középbirtokosság adta meg, de voltak olyanok is, amelyeknek nemessége úgyszólván csak nagybirtokosokra és értelmiségiekre tagolódott. Néhol középbirtokosok és kisnemesek, másutt nagybirtokosok és köznemesek együttese határozta meg a megye arculatát. Ennek folytán azokban a megyei döntésekben, amelyekben nemcsak a vékony politizáló csoport, hanem a nemességnek többé-kevésbé egésze is résztvett, esetenként eltérő rétegek állásfoglalása fejeződhetett ki. Annak, aki a nemesség többségét a reformok útjára kívánta téríteni, a megyerendszer struktúráját jellemző heterogenitással is számolnia kellett.
