Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 11. (Kaposvár, 1980)

Varga János: Megye és haladás a reformkor derekán (1840-1843) (Első rész.)

dcményezés. Régi és új vezetőik vagy koruk miatt - mint József nádor, a Helytartótanács elnöke -, vagy tehetségük középszerűsége folytán - mint gróf Majláth Antal, a Kancellária feje - nem éppen voltak alkalmasak új stílusú, ugyanakkor aktív politika kidolgozására. Feladatukat a viszonylagos nyugalmi állapot tartósításában, a statusquo őrzésében látták, eszközének pedig a törvényesség formális érvényesítését tekintették. E felfogás a gyakorlatban egy ideig sajátos módon jelentkezett: a kormányszervek nem kezdeményeztek, hanem a törvényesség őreinek szerepében csupán állást foglaltak a felmerülő jelenségekkel és eseményekkel kapcsolatban. Reagálásaik látszólag a jogszerűség színét viselték, ténylegesen viszont az újítás ellenzése húzódott mögöttük. De ez csak később vált érzékelhetővé. Az 1840-ben létrejött „kibékülés", valamint a főhatóságok kezdeti magatartása különféle hiedelmeket keltettek az országban. Azok, akik az előző terrorpolitikával kizárólag a feudális „szabadságjog" alapján álltak szemben, a változást úgy értelmezték, hogy kormány és nemzet a rendi jogok védelmének talaján találtak egymásra, és ennél nem is kívántak többet. Mások - köztük Széchenyi István - az abszolutizmus meghátrálását egyszersmind a kormány reformkészségének bizonyítékául fogták fel, és időszerűtlennek, feleslegesnek minősítettek minden további ellenzékieskedést. A tegnapi oppozíció zöme pedig legalább annyiban reménykedett, hogy azoknak a reformoknak, amelyeket ez az oppozíció keresztülvinni készül, a központi hatalom nem állja útját. Az ellenzéknek ez a része nem mondott le arról, hogy részt vegyen a reformoknak, sorrendjüknek, ütemüknek és mélységüknek meghatározásában, a kormányzat pedig lehetővé is tette, hogy egyelőre övé maradjon a kezdeményezés. A liberális, reformbarát ellenzék élt is a lehetőséggel. Kiaknázva a kormány kényszerű békülékenységét, valamint a cenzúrának ebből eredő viszonylagos engedékenységét, a Kossuth Lajos szerkesztésével megindított Pesti Hírlapban eszközt teremtett a haladó eszmék propagálására. Ezzel új frontot nyitott a konzervatívizmus ellen. Egyidejűleg minden korábbinál nagyobb mértékben használta fel eszméi terjesztésére és törekvései érvényesítésére a politikai harcok hagyományos fórumát: a nemesi megyét. Az egykorú Magyarország - a bécsi Kriegsratnak közvetlenül alárendelt határőrvidéket nem, a kapcsolt részeket azonban számítva - egymástól független törvényhatóságok összessége volt: 46 magyar, 3 szlavóniai megye, 4 szabad kerület, Horvátország 3 megyéje és 47 szabad királyi város alkotta. Területének es lakosságának több mint 90%-a a megyék jogkörébe tartozott. A megye a nemesség önigazgatási és érdekvédelmi szervezetét, politikai fórumát és hatalmi domíniumát jelentette azon kívül, hogy betöltötte a középszintű adminisztrációs egység funkcióját is. Határain belül a nemesi kommunitás szinte korlátlan gazda volt: kezében tartotta a közigazgatást és az igazságszolgáltatást mind maga, mind az alávetett osztályok felett. Emellett idők folyamán olyan jogok birtokába jutott, amelyek túlléptek a nemesi önigazgatás keretein. Közülük kettő nyert különös fontosságot: a statutumalkotás és a felírás joga. A statutumjog alapján a megye, illetőleg annak közgyűlése szabadon hozhatott a megyehatárokon belül mindenkire kötelező olyan rendeleteket, amelyek tételes törvénnyel nem ellenkeztek. A statútumok eredetileg vagy a végrehajtási utasítás szerepét játszották az országos törvény mellett, vagy azzal, hogy számos kérdést - természetesen a patrikuláris érdekekhez igazítva - szabályoztak, a tör-