Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 11. (Kaposvár, 1980)
Kanyar József: Népiskola Somogyban a XIX. század első felében (1806-1848)
szürszabó, varga, fazekas és kőmíves mesterek, de kevesebbel, mint a salétromfőzök, a serfőzők, a könyvnyomtatók és a praeorans előimádkozók. Társadalmi rangjukat mindenkor lerontotta az a körülmény, hogy jövedelmeiket: mind a pénzbelieket, mind pedig a deputátumaikat házról-házra járva kellett beszedniök, ami igen megalázó volt a számukra. Tolna megye - Somogyhoz hasonlóan - indítványozta ugyan már korábban is a tanítói jövedelmek közadó módjára való behajtását állami „beszedő" által, s annak a község pénztárából való kifizetését, mindez azonban még évtizedek múltán is csak vágyálom maradt a számukra, aminek következtében - mint Tolna megye is megállapította 1833-ban, a rác iskolák felügyelőjének beadványa felülvizsgálatakor -, hogy még ,,a közönséges béres szolgák" és a „marhapásztorok" is különb helyzetben voltak a tanítóknál. 60 A társadalmi hierarchia legalsó lépcsőjén álló átlagfizetés és beszedésének körülményei ezt a korabeli vélekedést még nagyon sokáig tartósították a magyar kultúrpolitika nagy kárára. A néptanítók - szinte a legutóbbi időkig - a jegyzővel együtt a falusi értelmiség legalsó kategóriájában foglaltak helyet. A falusi iparosságnak és parasztságnak már értelmiségiek voltak, az orvos, az állatorvos, a lelkész, az uradalmi vezető tisztek számára azonban még nem érték el az egyetemek és a főiskolát végzettek rangsorát és tekintélyét a társadalmi hierarchiában. Egyszerre parancsolt nekik megye és járás, tanfelügyelő és iskolaszék, plébános és presbitérium. Igaz, pedagógiai szakképesítésük tekintetében sem volt minden rendben körülöttük. Miután a XIX. század első felében alapított tanítóképezdék még aligha tudhatták hatásukat 1845-ig kifejteni, így a korszak falusi tanítóinak semmiféle pedagógiai szakképesítés nem lévén a kezükben - többnyire szakmanélküli dilettánsoknak tartották őket, főképp az iskolai végzettségnek mindenképpen a legalacsonyabb fokán állóknak - az egyéb értelmiségi kategóriák képviselői. A hazai értelmiség gerinceként - a lelkészek utáni másik hagyományos réteg - az ügyvédi gyakorlatot folytató, a jogi ismereteket alkalmazó szakemberek voltak. Számuk a megyében az összeírt 21-nél több lehetett, miután a megyei és a járási igazgatás apparátusában szereplő jogászokat külön vették számba a honoráciorok összeírásakor. A 21-es létszámban csak a mezővárosok és a magánföldesúri szolgálatban dolgozó és alkalmazott jogászokat írták össze. Ez a létszám semmiképpen sem tekinthető még soknak korszakunkban a megyében, miután nemcsak a gazdasági fejlődés, hanem az egyre szaporodó és jogi képzettséget igénylő ügyintézés is indokolta számuk növekedését, ami a korszak végére: a szabad foglalkozású ügyvédi pályán praktizáló személyek számát valóban, jelentősen meg is emelte.*' 1 A szabadpályás honoráciorok sorába tartoztak részben az orvosok, a gyógyszerészek, a mérnökök, a földmérők és a másfajta műszaki értelmiségiek is. Az előbbiek az egészségvédelem szolgálatában, a városok és a kisebb települések lakói ellen fellépő járványok leküzdésében, de már az uradalmak munkáskezeinek egészségmegőrzésében is fontos szerepet játszottak (Jency Zsigmond a kéthelyii Nyékey György az iharosberényi, Harlicsek Mátyás a csurgói, Paray János orvostanár a sárdi, Grünhut Dávid a lengyeltóti, Kohányi Imre a mernyei, Lauka Ferenc a babócsai, Cserni Rudolf a szili, Mitler Ignác a kötcsei uradalmakban voltak orvosok.)
