Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 10. (Kaposvár, 1979)

T. Mérey Klára: Dél-Dunántúl iparfejlődése a dualizmus idején

A faipar két legfontosabb vállalkozása Barcson volt, ahol a dongagyártásnak két telephelyét találjuk. Egy 8 lóerős locomobil („szállítható mozdony”- ként említi szövegünk) és egy 2 lóerős vízikerék mellett 11 fűrész (kör- és nagyfűrész) volt a munkagépe egy gépésznek, egy fűtőnek és 18 férfimunkásnak. Ezek az üzemek 150-300 napon át üzemeltek. A munkások napi 10 órát dolgoztak 80 krajcártól 1 forintig terjedő fizetésükért. Belföldről és Szlavóniából beszerzett bükk- és tölgyfából állítottak elő 50000 forint értékű 1,2 millió darab hordódongát.34

A terület utolsó, gyári jellegű iparága „a műipar készítményei” címszó alatt a könyv és kőnyomdászat üzemeit jegyezte fel. 24 üzem közül Zala megyében 4, Somogybán 2, Pécsett 5 és Tolna megyében 1 nyomdaüzem dolgozott. A 24 üzemben 2 művezető, 123 segéd, 41 tanonc, 12 férfi- és 10 női munkás állott alkalmazásban, akik 300 napon át 10 órás munkaidővel 40 krajcártól 2 forintig terjedő napi bért kaptak. A nyersanyag beszerzési helyenként a Monarchiát említi a kamarai jelentés, míg az előállított nyomdai termékek értékét félmillió forintra becsüli. A munkagépek nagyrésze sajtók, gyalugép, vonalöntő stb. volt, s a 24 nyomdában mindössze 1 db 3 lóerős gőzgépet találunk.30

Ez volt tdhát az 1870-es évek derekán az a „gyáripari kezdemény”, mely Dél-Dunántúl területén kialakult. A gépipar üzemeit elsősorban a gépjavítás igénye hozta létre, a fa- és az agyagipar az olcsó nyersanyagbázison és a viszonylag nagy keresleten alapult, az élelmiszeripar, és - sok vonatkozásban - a bőrés a vegyi ipar is nagy uradalmak üzemeinek „mellékhajtása”, azok nyersanyagának feldolgozója, s kevés az, amely már távolabbi forrásokat, nyersanyagokat, ill. távolabbi piacokat keresett és talált. De már ezekben az adatokban megtalálható a gyáripar kialakuló munkásosztályának életszintjét meghatározó, különböző iparágakon belül különböző életfeltételeket teremtő munkaidő és munkabér „határ”.

Kialakult tehát az 1870-es évek végére egy olyan iparnak a képe, amely zömmel kisipari jellegű, de már elszórtan gépeket alkalmazó gyári jellegű telepek is vannak, amelyek rendszerint alacsony munkásszámmal, gyakran idényjelleggel dolgoznak, vagy pedig a javítást tekintik elsődleges céljuknak.

Az 1881. népszámlálás - amely kategóriáit tekintve sokban eltér az előző, és az azt követő népszámlálásoktól - a dél-dunántúli megyékben már az önálló vállalkozások túlsúlyát mutatja, bár a „osaládi kisegítők” mellett jelentős számú segéd, munkás, tanonc, sőt üzletvezető feljegyzését találjuk. Mindez az ipar előretörését mutatja. 1870-ben az összes lakosságnak mindössze 4,5%-a volt iparban dolgozó, de n évvel később, 1881-ben ez az arány már 5,3%-ra módosult.36

Ha azonban a kamarai jelentés adatait egybevetjük az 1870. évi népszámlálás „ipar és kézmű összesen” rovatban megjelöltek számával, akkor azt több mint ii ooo-rel kevesebbnek találjuk, míg az 1881. népszámlálási adatokkal vetve egybe, ez a szám 20 ezerrel kevesebb.37 Ez a számbeli eltérés arra figyelmeztet, hogy a források megbízhatóságában kételkednünk kell. Az 1883-ban megjelenő Pécsi Kereskedelmi és Iparkamara jelentése azonban már magyarázatot is ad erre a furcsa kettősségre. Ez az iparkamara, amely a soproni kamarából kiválva Baranya, Somogy és Tolna megyére korlátozza működését, összefoglaló jelentésében egy nagyon fontos és érdekes jelenségre hívja fel figyelmünket. Megállapította, hogy e három megye területén 1870 és 1881 között az iparral foglalkozó

276