Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 9. (Kaposvár, 1978)
Függelék
tifikáció új módszereivel, Tóth Tibor nem rég megjelent értékes kötete résztanulmányaiban; ha olyan nagyívű ipartörténeti áttekintést és az iparosítási politika olyan élesszemű elemzését kapjuk, mint Király István cikkében. Különösen meggyőzőek a művelődéstörténeti tanulmányok. Aligha tévedek abban a véleményemben, hogy Kanyar Józsefnek az alsófokú népoktatásról és a középiskolákról szóló tanulmányai az egész újkori iskolaügyi és művelődési viszonyok feldolgozásának alapjául fognak szolgálni. Élvezettel olvastam Laczkó András adatgazdag és hozzáértő írását Rippl-Rónai és nagy íróink kapcsolatairól. Izgalmasnak, politikatörténeti alapkérdéseket feszegetőnek tartom - ha vitáztam is, vitáznék is egyes értékeléseivel - Király István kitűnő írását Nagyatádi 1919 márciusi félreállításáról. Alapjában elfogadva tehát az évkönyv tematikai orientációját, mégis fel kell vetnem egy-két hiányosságot, amelyekre már az 1975. vita is rámutatott. Az évkönyv továbbra sem bővelkedik parasztságtörténeti tanulmányokban. Igaz, sok olyan írás akad, akár Kanyar Józsefé, akár Takács Éváé és Szili Ferencé, amelynek szereplője a parasztság is, mindazonáltal hiányzik egyrészt a paraszti technika, inventár, művelési módszerek, birtokviszonyok és ebbeli változások, másrészt a társadalmi rétegződés, csoportformálódás, tipológia, életmód tudományos feltárása. És itt ugyancsak Vörös Károly megjegyzéséhez csatlakozhatom: fontos, de nem elégséges eredmény a legtöbb tanulmányt átható társadalomtörténeti — vagyis: osztályszemlélet. Szükség lenne a sui generis társadalomtörténet, e napjainkban erőteljesen önállósuló és fellendülő diszciplína - -külön művelésére is; Hiszen kik lennének hivatottabbak, hozzáértőbbek a mikrostruktúrák társadalomtörténeti elemzéséhez, mint a konkrét helyi szociokultúrák valóságához is, forrásanyagához is legközelebb álló helytörténeti, levéltári kutatók? És mivel járulhatnának hozzá - a gazdaságtörténet és a művelődés- történet mellett - leghatékonyabban a valós életet tükröző makrostrukturális szintézisekhez, mint a lokális és regonális társadalmak egyediségét, sajátosságát feltáró tanulmányokkal? És vajon nem gazdagítaná-e az évkönyv tematikáiét és országos ismereteinket több politikatörténeti tanulmány, olyanok, mint a Király Istváné? Tudom, jórészt irodalmi kérdések ezek. A hiányok nem abból fakadnak, hogy a szerkesztő elzárkóznék a társadalomtörténet, vagy a színvonalas politikatörténet elől. Erre maga megfelelt 1975-ben, és aztóta is számos szép írásában. A probléma Kaposvárott is - Budapesten is - a társadalomtörténet általános elmaradottságában, a kutatók kis számában, a kutatások kezdeti stádiumában rejlik. Tudom, nehéz olyan tanulmányokat közölni, amelyek nem íródtak meg. de még csak kutatásuk sem indult meg. Közölni, persze nem lehet, de sugalmazni, ösztönözni e munkára lehet és kell. Azt hiszem, e tekintetben nincs véleménykülönbség köztem és a szerkesztő, illetve a helyi történész gárda tagjai között. És ha már őket emlegetem, hadd erősítsem meg az évkönyv recenzeseinek, értékelőinek elismerését: az évkönyvnek van saját, helyi kutatógárdája, elsősorban a levéltárban, illetve a városban és környékén. Igaz, a 8 kötet 91 tanulmányának csak egvharmadát írták a helybéliek - (42%-át budapestiek, 25%-át más, Somogyországos kívüliek) - és ez sokak szemében kevésnek tűnhet. Sok. vagy kevés? Aki csak a fővárosból, a magyar szellemi élet mindmáig uralkodó központjából nézi, az talán keveselbeti. De aki egykoron itt élt, innen került el, aki ismerte az 1945 előtti város szellemi életét, az korszakos nagy eredménynek, valóságos kulturális-tudományos megújhodásnak látja és bizton vallhatja: valami új, értékes, tudat- formáló született Kaposvárott. Kaposvár kulturális élete - akár egészen eredeti, sajátos helyet kivívó színházára, akár könyvtárára és könyvtárhálózati rendszerére, akár tudományos alkotó műhellyé kifejlődött levéltárára gondolunk - rég kinőtt ódon vármegyeházák egykori kisvárosának zubbonyából, abból a provinciális létből, amelyben a „provinciális” a szűklátókörűt, a „vidékit”, az olcsó lenyomatot, a műkedvelősködést jelentette. Kaposvár - és minden lokálpatriotizmust félretéve, Níyregyházától Zalaegerszegig még jónéhány hajdani provinciális kisvárosunk kultúrája - ma már országos szintű és rangú kultúraközvetítő és kultúrateremtő alkotóelemmé vált. Ebben a fejlődésben egy egyetemes, de a szocialista rendszer különösen kedvező feltételei között gyorsabban és erőteljesebben kibontakozó folyamat jelét látom: az országos és a regionális újfajta dialektikáját. Az elmúlt másfél évszázad nálunk, akárcsak Európa legtöbb országában, különösen Franciaországban, Ausztriában, a Balkán országaiban, az erős centralizáció jegyében formálódott. Párizs, Bécs, Budapest felszívta, elnyelte, koncentrálta az ország leghatékonyabb gazdasági és szellemi erőit. A fővárosok mellett a vidék valóban provincia, a központi akarat, minta, szellem többé-kevésbé passzív befogadója, utánzója, kiszolgálója volt. Századunk második felében ez a tendencia meglassul, megáll, sőt megfordul: a regionális és a lokális nem 395
