Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 9. (Kaposvár, 1978)
Laczkó András: Rippl-Rónai irodalmi kapcsolatai (különös tekintettel a somogyi sajtóra) 2. közlemény
Ady - tudjuk - a teljesség szorító igényéből következően léphetett túl mindazokon a korlátokon, amelyek az akkori művészetben másoknál határként jelentek meg. Mély intellektusa, nyitottsága - Bölöni szavával - idegfeszültsége predesztinálta arra, hogy a társadalmiság irányába keressen utat a művészi feladatok megoldására. Ez Rippl-Rónai számára csaknem teljesen idegen terület. Az artisztikum szerinte oly szuverén terület, amelyen még a volt kultuszminisztert (Apponyi Albertet - L. A.) sem látta szívesen, mert ízlésében érzett kivetnivalót. Tisza István műkritikusi ténykedését azért kifogásolta, mert művészeti törekvéseikben tudta sértettnek magukat, olyan ember részéről, aki a „közönséges politikai életben nagy respektusra” tett szert. A konzervativizmus önmagában ítélte veszélyesnek a modern piktúra szempontjából akkor is, amikor a korabeli művészvilág a háború dermesztő írtózatát, magyar sorsot tipró rettenetét érzékeltette. Ady a csatatértől távol pontos helyzetfelmérést tudott adni, szilárd állásponttal, amely nem engedett a „harci líra” olcsó sikereinek. Átéli és megmutatja a tragikus következményeket. Az utóbbi, mármint a tragikum iránt mintha immunitás alakult volna ki a festőben. Többször járt az arcvonalban, de a harc végzetszerűségét, pusztító rémét valahogy nem látta meg: „Az olasz fronton öt hétig voltam a mi lövészárkunkban. Akárhányszor megfordultam, de ellenséget soha sehol nem láttam, nem is rajzoltam. Csak a mieink érdekeltek leginkább, ha nem is történt összeütközés, mégis az arra való hozzákészülődés egyes fázisait, nevezetesebb alakjait megrögzítettem úgy, ahogy tudtam, úgy, ahogy láttam. A legrémesebb részét, a szegény katonáink lelkiállapotát, ami a legérdekesebb az egész háborúban, nem ismerem közelebbről, azt pl., hogy milyen kitartással, az időjárás viszontagságai közepette mily lerongyoltan, piszkosan, sárosán, teljesen dezolákan, orientálatlan lelkiállapotban, hason fekve hóban, vízben, dideregve, megtöltött fegyverrel a kezükben lesnek az ellenségre, nem láttam, csak elképzelni tudom. Ezt csak az fogja megörökíteni, aki velük hasalt, velük szenvedett, de megmaradt talán a rokkant élők sorában.”73 Szó volt már arról, hogy Móricz Zsigmond ugyanabban az időben a keleti arcvonalakon járt, és élményei hatására egyértelművé vált háborúellenes álláspontja. Ismét alá kell húzni, hogy Ady a csataterektől távol érzékelte az összecsapások mély tragikumát. Rippl-Rónai nem. S ennek piktúrájában, művészetfelfogásában gyökerező okai vannak, ti. itt sem lépett túl az impressziók megrajzolásának szintjén, a formák és a színek valahogy háttérbe szorították nála a drámaiságot. Még addig sem jutott el a háborúról alkotott nézeteivel, ahová az idézett Mcricz-novella piktora: „A festő hátra húzódott, sötét volt, a nagy ablakokon már idegen, földi lámpák fényei jődögéltek égi fények helyett. A festő kitárta tenyerét s mind eldörzsölte a sok kréta színt, mint az élet, a Háború, csak egy kavargó, zavaros, egybeolvadt, keserű, megvetett színorgia, véreknek és haláloknak lágy tömege maradt a papíron.”74 Rippl-Rónai kapcsolatainak minőségét „művészi ügyeket” illetően elsősorban nem az eltérő, sokkal inkább az egyező vonások határozták meg Adyhoz és az „új” gondolatával alkotó többi irodalmárhoz. A festő is hozzájárult, hogy „elsenyvedt és megbénult eszű embereket” felébresszék tespedt álmaikból és kikényszerítsék befogadó (vagy elutasító) visszhangját az újnak, a másnak, amit hoztak. Egy táborban voltak. Mindannyian - Ady, Babits, Móricz, Bölöni, Juhász Gyula és Rippl-Rónai, Olgyai, Czigány, Márffy - mindenekelőtt intellektuális változást, változtatást sürgettek. De ennek megvalósításáról már eltérő 286
