Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 8. (Kaposvár, 1977)

Függelék. Történelemtanítás és levéltár című kaposvári konferencián elhangzott előadások és hozzászólások

egyik kulcsa, elengedhetetlen előfeltétele. Ez jelenti a múlt őrzésének és továbbadásának jelencélúságát. A múlt emlékei őrzésének nemes feladata semmiképp sem önmagáért való. Még csak nem is csupán a tudományért. Hiszen az emlékek őrzése maga is tudomány, ki vonná kétségbe, hogy a gyűjtés, válogatás, csoportosítás, rendszerezés, legkülönbözőbb - jellegű feldolgozás - és sorolhatnám tovább a levéltárosok munkáját; tudományos feladat. A szaktudomány egészének szerves, elválaszthatatlan és nélkülözhetetlen része, mégcsak nem is csupán segédtudomány, hanem szerves egységének darabja. Ezért nem is lehet a köztudatformálás szempontjából külön beszélni a történelemtudomány feladatáról és kötelezettségéről és külön a levéltár tudományáról. Nevetségesen és érthetetlenül hangzana, ha valaki külön meg akarná határozni a levéltárosokét és külön a kutatókét. A kettő a köztudatformálás szempontjából ugyanazt jelenti, sőt azonos a történelemtanáréval is. Azonos a tartalomban, s szakemberi erkölcsi kötelezettségben a különbségek csak megvalósítás-módszertaniak és munkamegosztásbeliek. Azonban a dolog lényege szempontjából nem a különbségek dominálnak, hanem az egység, a feladat, a hivatás, az elkötelezettség azonossága, a cél megvalósításában szükséges együttműködés és a munkamegosztás szüksége. Ezért vagyunk ma itt együtt történelemtanárok és levéltárosok, hogy ilyen értelemben beszéljünk közös gondjainkról és alakítsuk együttműködésünk módozatait és ezen belüli külön feladataink megoldási formáit. Az egész világon terjed a múzeumpedagógia mint módszer, de mint több is annál; mint a muzeológus munka szerves része, más szempontból nézve nagy, önálló területe. Az utóbbi években nálunk is rohamos fejlődésnek indult. Ma már a nagyobb múzeumokban külön múzeumpedagógusok vannak. Nem tudom létezik-e külön levéltárpedagógia, s van-e szükség levéltárpedagógusokra. Ez talán majd a konferencia vitái során kiderül. Azt azonban biztosan tudom, hogy a levéltárak - s így a levéltáros kollégák - szerepe nem kisebb a történelemoktatásban, az ifjúság történelmi tudatának alakításában, mint a múzeumoké, ill. muzeológusoké vagy a történelmi emlékek bármely más őrzőié. Ez már csupán mennyiségi — és kutatás-jelentőségi szempontból is kézenfekvő. Mégsem közismert, s különösen nem közművelt. Minden szép eredmény ellenére megítélésem szerint a levéltárak még közel sem kapják meg, s talán nem is mindenütt igénylik az őket megillető helyet az ifjúság nevelésében - igaz, a levéltárpedagógia - (lehet, hogy ezt a kifejezést rosszul használom, s a további polémiában majd elvetjük s jobb kifejezést, fogalom-meghatározást találunk) - kialakulatlan, talán még az alapvető kérdéseket sem tárta fel, s ez az állapot adekvát hat egyes kollégák tudatára. A folyamat azonban mindenképp fordított; először fel kell ismerni a dolog fontosságát, a gyakorlatban megkísérelni felhasználni a levéltárakban rejlő lehetőségeket az ifjúság történelmi tudatának formálására. Ez majd kialakítja a módszereket, létrehozza és kifejleszti a levéltárpedagógiát, amely aztán természetszerűleg majd visszahat a közelfogadottságra és a gyakorlati munkára egyaránt. Ez pedig csak a levéltárosok és tanárok összefogásával, tudatos és tervszerű együttműködésével lehetséges. A történelem forrásai nélkülözhetetlenek és több szempontból fontosak a történelemtanítás számára. Egyrészt, mint a múlt megismerési forrása, mint a múlt valóságának megőrzője, mint a múlt egy fennmaradt darabja. Másrészt, mint megismerési műveletének tárgya és eszköze, a megismerés megismerésének nélkülözhetetlen eszköze. A történelemtanítás sikerének ugyanis önmagában még nem záloga, ha a tanuló megismeri a múltat, hanem csak az, ha úgy ismeri meg a múltat, hogy közben megtanul megismerni. Ha a múlt megismerésének mechanizmusa kialakul, s rögződik a fiatalban, hogy ezt a megismerési mechanizmust azután egyaránt automatikusan alkalmazza, ha a múlt, vagy akár a jelen társadalmitörténeti jelenségével találkozik. Mert óhatatlanul tömegével találkozik a múlt és a jelen történeti-társadalmi jelenségével a sajtón, televízión, rádión, könyveken keresztül, s társadalmi érintkezés közben. S jó hogy találkozik, s annál jobb, minél bőségesebb ez az élmény. Azonban a találkozás öröme mellett a veszélyek sem csekélyek. A fiatal - ugyanúgy mint mindenki más - rendszerint nem a történelemmel találkozik, hanem annak reprodukált, gyakran szubjektíven reprodukált másával. Ezt pedig csak akkor tudja kritikával megítélni, ha történelmi gondolkodása fejlett. S csak akkor tudja az áramló információtömeget feldolgozni, ha gondolkodása automatizált, feldolgozása képes lépést tartani az információáradata jórészt reprodukált információáramlat ütemével. A történelemnek a nem reprodukált, vagy viszonylag legkevésbé reprodukált, tehát valódi forrása: az az anyag, amelyek közül az írásosokat a levéltárakban, a tárgyiakat rendszerint a múzeumokban őrzik. Ez a két forrásanyag tehát a történelemtanítás primer alapja,