Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 8. (Kaposvár, 1977)

Függelék. Történelemtanítás és levéltár című kaposvári konferencián elhangzott előadások és hozzászólások

a közvetlenebb jellegű történelmi megismerés szinte egyedüli lehetősége. Úgy gondolom, ezek után fölösleges bizonygatnom a tanárok és levéltárosok jelen országos eszmecseréjének fontosságát, a konferencia jelentőségét. Ha csak annyi lenne, amiről eddig szóltam az is elég, sőt ha feladatainkat nézzük sok; talán kissé ijesztően nagy is a morális kötelezettség súlya. A valóságban azonban a történelemtanítás szempontjából más okok miatt is rendkívüli jelentősége van a forrásoknak, s természetesen ezen keresztül a források gazdáinak a levéltáraknak és szakavatott ismerőinek; a levéltárosoknak. A történelemtanítás „hiánycikke" ugyanis a jelenségekkel való közvetlen találkozás élménye. Amíg a természettudományok és az irodalom nagymértékben képes közvetlenül nyújtani tudománya jelenséganyagát, addig a történelem reprodukál, másol, mindig csak másol. Az utánzat pedig, a legjobb utánzat sem azonos az eredetivel. Lehet, hogy szebb, csábítóbb, de hiányzik belőle a valódiság levegője, azok a hangulatalakító és szemléletformáló motívumok, ami a valódit megkülönbözteti a kópiától. Ha a fiatalság egy része nem, vagy nem eléggé vonzódik a történelemhez, ebben semmiképp sem a történelem a hibás, persze nem is az ifjúság, hanem mi, akik nem jól, nem meggyőzően és nem eléggé érdeklődésfelkeltően adjuk a történelmet, nem valódiságában, hanem rossz másolatában. Mert a történelem önmagában érdekes, izgalmas élménytnyújtó. Mi lehetne érdekesebb, mint az emberek és társadalmak élete, küzdelmei, sorsa. Hiszen jórészt ennek írói átélését mutatják be a nagysikerű filmek, színdarabok, tv-játékok, történelmi regények. Van abban valami ellentmondás és hihetetlen, hogy valami önmagában érdektelen, írói átélése pedig érdekes, izgalmas. A valóságban nem is erről van szó, hanem arról, hogy a történelem, mint olyan, önmagában roppant érdekes és izgalmas, de a szaktörténelem és annak iskolai alkalmazása: a tanítás unalmasan, érdektelenül az irodalom és művészet egy része pedig érdekesen tálalja. Mert a szűkítő tudomány és a tanítás elveszi a valóságos jelenség, a jelenséggel való találkozás élményerejét, a tehetségesebb műalkotók pedig a valódiság élményerejét megsokszorozzák - rosszabb esetben pótolják a szubjektív átélés, az utóérzés élményerejével. Ez a helyzet - amennyiben a történelemtanítás és a tudomány nem akarja elveszteni köztudatformáló szerepét - arra kell, hogy késztessen bennünket, hogy felülvizsgáljuk lehetőségeinket és tevékenységünket, s tegyük ami a dolgok lényegéből következőleg lehetséges. Nem arról van szó, hogy konkuráljunk a művészekkel, hanem, hogy hasonló élményhatású tudományos és oktatási munkálkodással közösen törekedjünk a köztudatformálás sikerére. Egy ilyen önvizsgálat érthetően ismét a történelem forrásaihoz vezet el bennünket, a történelem jobb, éleményszerűbb reprodukálásán túl valódi forrásai, emlékei iskolai közvetlen felhasználásának fokozott igényéhez. Ez pedig a levéltárak, a múzeumok, az iskolák szoros együttműködését sürgeti, s módjait, módszereit tudakolja. Az iskoláknak, a történelemoktatásnak égető szüksége van a levéltárak fokozott segítésére, de a levéltáraknak is vitális érdeke egy történelem iránt érdeklődő és történelmet értő generáció kialakulása. Tulajdonképpen az lenne a legjobb, ha levéltárosok, muzeológusok, tanárok mindannyian együttesen beszélnénk meg közös gondjainkat, együttműködésünket. Úgy tűnik, hogy a muzeológusok megelőzték a levéltárosokat az oktatás érdekében való munkálkodásban, a múzeumok és az iskolák együttműködésében. Erre utal az is, amiért nincsenek most itt, mert múlt júniusában Debrecenben a muzeológusok és tanárok már nagyszabású országos konferencián vitatták meg a múzeumpedagógia kérdéseit. Ennek a tanácskozásnak az anyaga azóta már egy kötetben napvilágot látott, mindenki számára hozzáférhető. Gondolatgazdagsága bizonyítja a hozzáértést, a sok jóakaratot és nem lebecsülendő tapasztalatot, s nem utolsó sorban egy ilyen országos tanácskozás értelmét. Azonban nemcsak és nem elsősorban a kötetről kell itt szólnom, hanem a konferenciát követő rendkívüli pezsgésről, s az azóta eltelt időben is már látható eredményekről. A múzeumok jelentős részében azóta szinte mozgalom indult az ifjúság nevelése érdekében; a Hadtörténeti Múzeum, Munkásmozgalmi Múzeum, Közlekedési Múzeum és mások az ifjúság nevelésének, s a múzeumpedagógia fejlesztésének mondhatni műhelyeivé váltak. Az iskolai tantervekhez igazodó programok megjelenése, a látogatások megtervezése, a múzeumi órák módszereinek kiművelése mind jelzi a megtett utat, s a jövő perspektíváit. A Kulturális Minisztérium által a múzeumok számára kiadott, a muzeológusokkal előzőleg többször megvitatott ajánlás pedig számos téren, iskolai letétektől kezdve múzeumpedagógiai kézikönyv kiadványig széles és államilag is kodifikált kaput nyit az iskolák és múzeumok igen sokágú együttműködésének. Mindebből úgy tűnik, hogy a történelem emlékeit őrző két nagy intézménytípus közül a múzeumok előreugrottak, s most a levéltárakon van a sor, hogy behozzák a lemara-