Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 8. (Kaposvár, 1977)

Kanyar József: Középiskola és középfokú oktatás a Dél-Dunántúlon a XVIII-XIX. században

Ahogyan a középfokú iskolák által biztosított műveltség társadalmi hasznossága lemérhető volt hazánkban, úgy gimnáziumaink XVIII. századi látogatottsága szinte a duplájára növekedett. A társadalmi szükségszerűség tehát felismerte, hogy bizonyos munkakörök elvégzéséhez szervezett, rendszeres középfokú oktatásra van szükség, még a katonai pályákon, az igazságszolgáltatási és az igazgatási munkakörökben sem lehet ezeket az ismereteket nélkülözni, különösképp azonban a teológiáknak, s egyéb főiskolák hallgatóinak van középfokú ismeretekre szükségük, amelyeket már csak szakosodott oktatók tudnak tanítani. A XVII. századi középiskolákban - 1696-ig - a szervezett tanári állások még ismeretlenek voltak, kezdetben még a rendtagok is csak mellékfoglalkozásként látták el a tanítást a szerzetesi iskolákbán. Világi papok - még a pécsi gimnáziumban is - csak 1776-tól jutottak szóhoz. Régiónkban az egyetlen, már a XVII. század utolsó esztendeiben is működő középiskola - a későbbi főgimnázium csírája - 1687 és 1691 között: esztendőnként 16-30 tanulót számlált padjaiban Pécsett. A századfordulón (1700ban) már 125, 1712-ben pedig 90 volt benne a tanulók száma. 1694-bén Széchenyi György esztergomi érsek 50 000 rajnai forintot adományozott az új jezsuita gimnáziumra, amelynek az alapkőletétele 1716-ban történvén meg, s benne a végleges tanítás 1724-ben vette a kezdetét. Ebben az esztendőben már 300, két évvel később pedig már 400 tanuló volt az iskola falai között. E létszám 1741ben 300-ra csökkent, amely a későbbi években (1744-ben) sem változott (302). Különösen az 1739-es súlyos pestisjárvány következtében csökkent a tanulók száma. Visszaesés következett be Kőszegen is, ahol is - Ambrus-Fallenbüchl Zoltán adataira támaszkodva - megállapíthattuk, hogy 1700-ban 233 volt a tanulók száma, a század közepén (1750-1752) pedig 606. Ez a szám 1790/91-ben már 115-re zuhant alá, egy évtized múltán (1800-ban) azonban újra a duplájára emelkedett (239). A század utolsó évtizedeire a római katolikus középiskolákban bekövetkezett átmeneti visszaesésben nemcsak az ösztöndíjak csökkenésére, a tandíjkényszernek a szegényebb tanulókat az iskolától visszatartó erejére kell gondolnunk, hanem látnunk kell e tendenciában a régió gazdasági helyzetének az elmaradottságát is, végül is aligha mutatkozhatott több és nagyobb igény a tájban - de az országban is - több értelmiségire. A protestáns iskolákban azonban nem csökkent olyan arányban a tanulók száma, mint a katolikus iskolákban. Igaz, hogy az alföldi, a viszonylag gazdagabb és gyérebb népességű protestáns vidékek iskoláinál másképp jelentkeztek a problémák, mint a népesebb Dunántúlon. A protestáns iskolákban inkább a század első felében csappant meg a tanulók száma, s a türelmi rendelet lendítette tanulási kedv következtében pedig már gyarapodás mutatkozott a század végére falaik között. A tanulólétszám csökkenése művelődéstörténetünk nagy kárára éppen akkor következett be, amikor a népesség kétszeresére növekedett a mi tájunkon is. A XIX. század kezdetétől azonban már a duplájára emelkedett a táj iskoláinak a száma. A szegényebb népi rétegek is ekkor kezdték, különösképp a protestáns egyházak jóvoltából, járni az iskolaalapítás útját (Csurgó, Sárszentmiklós, Nagyszékely-Gyönk). Ezért mondható Somogy és Tolna megyék közép-